Ülök a napon és szenvedek, azaz napozom. Azért ülök a napon, mert fehér a bőröm, kell a természetes D vitamin, mert vasárnap délelőtt van, most megtehetem, mert van időm, dolgom nincs, a nap is süt, az erkély is üres. Minden feltétel adott a napozáshoz.
Fél órát fogok napozni, eldöntöttem, ez hamar eltelik. De a fél óra nem telik hamar. Mert az idő relatív. Zenét hallgatok közben és gondolkodom. Titokban. Mostanában titokban gondolkodom. Mert anyukám megmondta, hogy nem kell mindenről tudnia mindenkinek, és anyukámnak igaza volt. Tehát gondolkodom. Titokban.
Titkos tanfolyamot végzek, az első leckén gondolkodom. És a megelőző tanulmányokról. Gondolkodni jó. Játszani is. Zenét hallgatni is.
Volt sulitalálkozónk, harminc éves. Ott voltam most is, és elégedetten vettem tudomásul, hogy senki nem változott. Ez biztos, mert nagyon figyeltem. A tény, hogy nem változtunk, igazolta a gondolataimat. Azaz mégis változott valami: a fészeres bulik helyét étterem vette át, puccos. Puccosabbak lettünk. Volt, aki nem. Ők nem változtak a puccban.
Fura helyzet, harminc év, és ugyanazok a tekintetek. Kedvem lett volna rákacsintani mindegyikre. Nem tettem - csak néhányukéra - akik értik a kacsintást. Mert a kacsintást érteni kell. Adni is, és kapni is
Napozom. Eltelt húsz perc, maradt tíz. Sokat kellene a Nap melegében ülnöm, egy helyben ülni viszont nem szeretek. Harminc éve sem szerettem. Van akinek úgy tűnik, hogy egy helyben rostokolok, de nem így van. Ez csak a látszat, az illúzió. A valóság egészen más. Ha elmondanám a valóságot, nem hinnétek, hogy ez a valóság. Azt hinnétek, hogy illúzió. És engem ez nagyon szórakoztatna. Mégsem mondom el, mert most más szórakoztat. Az szórakoztat, hogy nem mondom el a gondolataimat.
A találkozón belém villant, hogy én nem építettem házat! Talán mert nem akarok helyben maradni. Álmaim netovábbja a lakóautó. Még mindig. Harminc év után is.
Fél órát fogok napozni, eldöntöttem, ez hamar eltelik. De a fél óra nem telik hamar. Mert az idő relatív. Zenét hallgatok közben és gondolkodom. Titokban. Mostanában titokban gondolkodom. Mert anyukám megmondta, hogy nem kell mindenről tudnia mindenkinek, és anyukámnak igaza volt. Tehát gondolkodom. Titokban.
Titkos tanfolyamot végzek, az első leckén gondolkodom. És a megelőző tanulmányokról. Gondolkodni jó. Játszani is. Zenét hallgatni is.
Volt sulitalálkozónk, harminc éves. Ott voltam most is, és elégedetten vettem tudomásul, hogy senki nem változott. Ez biztos, mert nagyon figyeltem. A tény, hogy nem változtunk, igazolta a gondolataimat. Azaz mégis változott valami: a fészeres bulik helyét étterem vette át, puccos. Puccosabbak lettünk. Volt, aki nem. Ők nem változtak a puccban.
Fura helyzet, harminc év, és ugyanazok a tekintetek. Kedvem lett volna rákacsintani mindegyikre. Nem tettem - csak néhányukéra - akik értik a kacsintást. Mert a kacsintást érteni kell. Adni is, és kapni is
Napozom. Eltelt húsz perc, maradt tíz. Sokat kellene a Nap melegében ülnöm, egy helyben ülni viszont nem szeretek. Harminc éve sem szerettem. Van akinek úgy tűnik, hogy egy helyben rostokolok, de nem így van. Ez csak a látszat, az illúzió. A valóság egészen más. Ha elmondanám a valóságot, nem hinnétek, hogy ez a valóság. Azt hinnétek, hogy illúzió. És engem ez nagyon szórakoztatna. Mégsem mondom el, mert most más szórakoztat. Az szórakoztat, hogy nem mondom el a gondolataimat.
A találkozón belém villant, hogy én nem építettem házat! Talán mert nem akarok helyben maradni. Álmaim netovábbja a lakóautó. Még mindig. Harminc év után is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése