Játék

Játszani lehet, bizony lehet.

Játszani lehet lazán, könnyedén, tét és cél nélkül, csak a játék kedvéért. Játszani magas labdával, vállalva a magas labda adta lehetőségek játékosságát, csak a magas labda játékossága és a játék kedvéért. Izgalmas, szabad, magaslabdás játékot, a szép, szabad játékért.
Lehet játszani kemény játékot, összeszorított fogakkal, a győzelem jegyében fogant csakazértis kedvéért; szoros, nem-én-vagyok-aki-feladja játékot.
És lehet játszani szelíd, szép-kedves játékot, simogatót, ellazítót, békébe ringatót, lágyan, selymesen, alig érezhetően.
Álarc mögül is lehet játszani - hideg, számító, közönyös, álarcos játékot - arc nélkülit, kiszámíthatatlant.
Lehet játszani, keserűen, kedvetlenül, megszokásból. Bénító, pusztító játékot, igen, csupán megszokásból, mereven, gúzsba kötötten. Megállás nélkül, lélegzetvétel nélkül.
Gyermekként is lehet játszani, megtalálni a játékot mindenben, mindenhol, nevetve lélekből, tisztán, üdítően mindörökké.
Lehet játszani könnyező jókedvvel, keserű beletörődéssel, lehet játszani szerelmet, fájdalmat, mát, holnapot, őszintén és hazugul.
"A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?, akarsz-e mindig-mindig játszani?" Játszani mindent, ami élet, igen, persze, hogy akarok, lazán, könnyedén, magaslabdás játékot, szép-kedveset, simogatót, kemény-dacosat. Tudod, mit nem akarok? Álarcosat, arc nélkülit, bénítót, pusztítót.
Játékká válik az élet, ha játszani akarod. Lehet játszani a halált, a kórt, a gyászt? Nem lehet. Játszani az életet lehet.

szorít a világom

Fáradt vagyok, ingerült és kedvetlen. Előfordul. Bekapcsolom a tévét, majd kikapcsolom. Zavar. Igen, nyugtázom, ez a harapós, kiállhatatlan, pocsék hangulatom, amikor minden és mindenki zavar. A telefon is. Nem veszem fel, döntök, aztán ellentmondok önmagamnak. Férfihang, ismeretlen. A nevét nem értem, nem baj, úgyis pocsék a névmemóriám. Átutazóban van és orvosi segítségre van szüksége. Sétáljon be a sürgösségre, mondanám, de ismét ellentmondok önmagamnak. Nem, nem, a rendelőbe nem megyek be, de ha felfárad a lakásomba, akkor rendben van, belefér.

Felfárad. Elnézést kér a zavarásért, hétvége van, ismerős adta meg a telefonszámom,"bízhatsz benne", mondta neki....ő bízik, nekem meg belefér, a pocsék hangulatomba is....

Testén csúnya allergiás kiütések, vénába kap gyógyszert.

-Ha lehet, mellőzzük a vénás kezelést, mondja. Kezdődik a férfias alku, gondolom. -Nem, nem lehet, nem elég, feküdjék csak le szépen, nem lesz semmi baj, esetleg elájul, majd magához tér, előfordul. Ez az ajánlatom, ajándékcsomag nincs, türelem sincs, punktum és mosoly.

HIV-fertőzött, mondja, punktum és mosoly.

Remek, még nem kezeltem HIV-fertőzöttet, ráadásul itthon, pocsék hangulatban. Tökéletes az összhang. De ha tovább akadékoskodik, akkor viszontlátásra, azaz kívánok jó napot...

Nem akadékoskodik, beszúrom a gyógyszert, kesztyű és vérfürdő nélkül, felírom az utókezelést. Nem kérek pénzt, a gyógyszerért sem, a fecskendőért sem, a pocsék hangulatomért sem. De ha mindenképp ragaszkodik a honoráriumhoz, igyék meg velem egy teát. Honoráriumként elfogadom a jelenlétét. Ő is elfogadja, beszélgetünk.

Én nem harapok már, ő meg meséli az életét. Nem lehet megszokni, mondja, rohadtul nem lehet megszokni. Nem mosolyog. Egyszemélyes élet, átkozottul egyszemélyes. Igen, van munkája, vannak ismerősei és barátai. Igen, látszólag teljes az élete, amennyire teljes lehet szex és szeretkezés, párkapcsolat nélkül. Mert ezt nem akar. Azt nem tudja, hol és mikor fertőződött, véletlenül derült ki. Tünetmentes. Rendszeresen jár ellenőrzésre, igen.

- Tudod, hogy milyen remény nélkül élni?, teszi fel a kérdést. Szerelmet tagadva szeretni? Várni a csodát, ami nincs? Félve álmodni? Terveket lenullázni, átértékelni mindent? Egy időzített bombát viselni magadban?

Nem, nem tudom. Nem tudom, milyen remény nélkül reménykedni, szerelmet tagadva szeretni, várni a csodát, ami nincs, álmoktól félni, terveket lenullázni; nem tudom, hogy milyen időzített bombaként átértékelni mindent. Nem, nem tudom.

Igen, sok mindent nem tudok. Szinte semmit semmiről, ami nem tartozik a világomhoz. A megszokott, körülöttemmindenrenbenvan világomhoz. Talán ettől fáradt, pocsék, ingerült a hangulatom...szorít a világom.

Anett

Anett megértette, hogy az élet gyönyörüen szép.

Anett gyereket nevelt. Nagyon jól akarta csinálni. Hibátlanul. Anett érezte, hogy túl fiatal még, nincs minden tudás birtokában. Játszóterezni, körhintázni remekül tudtak, de úgy érezte, hogy elmarad az esszencia. Arra gondolt, hogy a tudás megszerezhető. Könyveket vásárolt, tanulta a nevelést. Aztán gyakorolta, amit megtanult. A gyerek intelligens volt és nagyon türelmes. Mígnem egy szép napon megúnta és imigyen szóla: élhetnénk Gordon nélkül? És Anett megértette, hogy a gyereknevelés,az egy kölcsönös esemény:ő a gyereket, a gyerek őt....Fellélegzett: az élet könnyű és szép!

Anett tudta, hogy mi a halálfélelem. Nagyon beteg volt, halálraítélt. Elhitte, hogy ez a sorsa, és megbénult a tehetetlenségtől. Aztán elég bénán élt egyik naptól a másikig. Nem tudta, hogyan kell felkészülni a halálra. Könyveket vásárolt ismét, de nem jutott el semmi a tudatáig. Az is megbénult. Mígnem egy szép napon, egy egész falunépe imádkozott érte a vasárnapi misén - fohász az Anett egészségéért. Anett érezte a fohászt és meggyógyult. És azt mondta a gyerekeinek: az élet valóban szép.

Anett nagyon szerette az ünnepeket. Legjobban a karácsonyt szerette. Ilyenkor volt a legünnepibb a lelke - persze a maga módján. És nem értette, miért éppen ilyenkor érkeznek életébe a leggonoszabb dolgok. Már nem vásárolt könyveket, mert a karácsonyról szóló könyvek nem írnak gonosz dolgokról. Ehhez viszont neki sem volt elég tudása. Elbizonytalanodott. Nagyon. Mígnem ajándékot kapott, ami arról szólt, hogy ő a világ legtuttibb anyja. És Anett megértette, hogy karácsonykor nem történnek gonosz dolgok.

Anett azt hitte, sokat tud az életről. Mígnem kiderült, hogy nagyon sokat nem. És ez valami nagy örömmel töltötte el. Valóban, mondta, az élet valóban izgalmasan szép.

Veronka

Vannak dolgok, amiket nem tudok az agyamba vésni. Mint például azt, hogy milyen üzemanyag jár az autómba. Állok a kútnál, és nem tudom. Ólommentes?-hangzik a segítő kérdés. Lehet, de fogalmam nincs, vallom be. Diesel, dönti el, de hogy hányas? Rábízom, addig keresek egy jázminillatú gekkót.

Mi a paszuly, kedveskéim? -tette fel a kérdést Ilka, anno domine, és csend lett az osztályban. Én meg arra gondoltam, hogy miért nem bab, vagy akármi, miért éppen paszuly, és hogy ez egy olyan kérdés, amire nem is lehet válaszolni. Ezért a csend.

Mi a paszuly, kedveském?-kérdeztem mélyen magamban, amikor Veronka belépett a rendelőbe. Aztán csodában reménykedve, rámosolyogtam:- jól van, ugye? (hülye kérdés, nyugtáztam magamban, ha jól lenne, akkor nem ide jönne - bár igazán megtehetné, álmodoztam tovább, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer jól érezze magát, csak egyetlen óráig, valameddig, a kedvemért, a családja kedvéért, valakiért, valamiért...) Nem, Veronka nincs jól. Azóta nincs jól, amióta férjhez ment. A férjéhez. Akkor sem szerette, most sem szereti, sohasem szerette. A férjével együtt jött a betegség is. A betegségek. Sok-sok betegség. Ahogy születtek a gyerekek, úgy lett Veronka egyre betegebb. Gyógyíthatatlan.

Nézzük egymást. Ő engem, én őt. Hagyom neki az első lépést, ő nekem. Hallgatunk - jó lenne egy kis zene. Meg kellene szólalni, feszít a tehetetlenség.

Mosoly és - Mi a gond?, kérdem. Veronka felveszi a mártírarcát. Értem, mondom, és tényleg értem. Zsákutca a javából. Gyógyíthatatlan patológia. Veronka mondja a tüneteit, hibátlanul felmondja, mint diák a vizsgán. Nem, nem a régiek, ezek újak, vadiúj tünetek. Kíválóra bebiflázva. Néha egy - egy kérdés felém, vajon tudom az anyagot? Vizsgázom - igen, Veronka vizsgáztat engem. A saját patológiájából. Rendben. Szeretek játszani, szeretem a kihívásokat, kedves Veronka.

Válaszolok és elmondom, hogy a tünetei nem patológiásak, mert a tudomány legmaibb állása szerint, senki nem tünetmentes. Mert a tünetmentesség jelentené a patológiát. Mert az ember benne él a környezetében, a nagy univerzumban, mondom. És ahogy változik az univerzum, úgy változik az ember, az egyén, az individum. Érti Veronka? Na, lássuk csak: az egyik gyerek elköltözött otthonról, felnőtt, a férje is csak ritkán jön haza, egyre ritkábban (inkább dolgozik reggeltől - estig, estétől - reggelig), telehold van meg hirtelen lehűlés, húsz foknyi.....megannyi tünet és fájdalom. Érti, Veronka? Nem, nem írok több gyógyszert, tudja Veronka, mert az ember együtt változik az univerzummal. És a gyerekeinek sincs kutyabajuk, anyajegye is van minden embernek és az orrfolyás is természetes ebben a szeles időben. Érti, Veronka? A férje, igen, volt itt, épp a tegnap, jól van ő is, igen, a vérnyomása is, a szíve is, a vércukra is. Igen, egyedül volt itt, nézze csak ide van beírva. Érti, Veronka?

Érti. Ma nincs játszma. Itt és most nincs játszma. Az én felelősségemre.

Reggel

Reggel van, álmos vagyok, nehezen ébredek. Félálomban elkészítem a kávét, vissza az ágyba. Ez a legideálisabb hely a reggeli kávézáshoz. Félálomban mosok fogat - valami nem stimmel. Nem habzik a fogkrém, ragad. Egyre jobban ragad, kiköpöm. Rájövök, hogy a piros tubus valahogy bekeveredett a fogkrém mellé. A piros tubus, az a ránctalanító krém. Két havi adagot nyomtam ki a fogkefére. Nem baj, úgysem ér semmit. A másik jobb volt, kisebb és semmiképp nem használtam volna emiatt fogkrém helyett. A szemráncaim már rég függetlenítették magukat, mikor mélyülnek, mikor telnek. Nem tudok rájönni, hogy mitől. Holdhatás. Ettől függetlenül marad a ránckrém, ezúttal helyes alkalmazásban. Egy vonal ide, egy vonal oda belőle, indián módra - törzsi jelek. Fintor a tükörbe, majd szétmázolom az arcomon. Ez is megvan. Alapozó, púder - leírva. Smink? Néha megpróbálom, majd letörlöm.
Tükör, az kell. Egy utolsó pillantás indulás előtt - ha rossz a hangulatom, kiborogatom a szekrényt, átöltözöm, aztán még átöltözöm,aztán jöhet a farmer polóval.
Sokkal több időm van, mint eddig, mégsem elég - még annyira sem, mint eddig.Tehát az idő relatív - mint te, drágám. Mikor vagy, mikor nem. Összefüggünk. Nem szeretem a függőséget, aztán rájövök, hoogy mégis. Mint a ráncaim, mikor igen, mikor nem. Úgy vagyok vele, mint a függetlenségemmel. Jó is, meg nem is. Bonyolult, nem? Akkor félreteszem. Majd előveszem. Aztán meg csodálkozom, hogy semmire nincs időm. Mert az idő relatív, mint te, drágám.

Gondolatok

A tegnap azt mondta valaki, hogy neonomád életmódot él. Érdekes. Egy ideig.
Azt is mondta valaki, hogy kívánja álmaim megvalósulását. Mondtam neki, hogy mindeddig másképp történtek életeim dolgai, mint megvágyott vágyaim. Így most nincsenek is vágyaim. Hogy lesz most a másképp?
Azt is mondta egy másvalaki - a tegnap az intelmek napja volt, úgy tünik - , hogy vigyázzak magamra, mert többen is aggódnak értem. Tudnék jobb ötletet is, gondoltam, miközben nagyon vigyáztam arra, hogy ki ne mondjam, azaz gyakoroltam az önfegyelmet. Ők aggódnak, én élek - stabil szereposztás. Aggódni határozottan kellemetlen érzés. Én nem szeretek aggódni.
Élek, bizony. Lélegzem, ver a szivem, felkelek, lefekszem, elmegyek, visszajövök, döntéseket hozok, kommunikálok, megetetem Anettet és elmondom neki, hogy egy folttal nincs jobb élete, mint nekem és, hogy nem fogok beszélni hozzá, tehát tőlem nem fog tanulni bárgyú kis szavakat, erről jobb, ha lemond. Nem fogok társalogni sem vele, sem a falakkal, bár többen állítják, sőt tudományosan bizonyítják, hogy Anettnek lelke van, a víznek is, a falnak is, a kőnek is, a fának is. Fene sok lélek van a világban. És mindezek hordozzák az információimat. Ha dühös vagyok, akkor a vízmolekulák dühös alakzatokba tömörülnek. Nna.
Szóval, Anett, nem fogok beszélgetni veled, sem a meglelkesedett fallal, vízzel, fával, fűvel. Hordozhatják az információimat, csak rajta, mindenki hordoz információkat. De beszélgetni velük nem fogok - .
Erről jut eszembe, hogy ha mindezt tudományosan bizonyították, akkor az őrültek talán nem is őrültek. Csak másfajta információkat hordoznak, mint a nem-őrültek. El is döntöm gyorsan, hogy félévszázados szülinapomon nagy partit szervezek, meghívósat. Megajándékozom magam azzal, hogy az összes zakkant, pszichés betegnek és őrültnek nyilvánított ismerősömet meghívom. Azokat is, akik csak csendben őrültek..Mert a hangulat, az fontos. A hangulat, a stílus és az illat.
Szóval élek. Mert élni jó - néha. Máskor meg kevésbé jó. Egy indiai közmondás szerint, nézz a fénybe és a hátad mögé kerülnek az árnyak. Megpróbáltam, elég sokat hunyorogtam. És jöttek utánam az árnyak. Amúgy meg nem azért élek, mert élni jó vagy rossz; egyszerüen csak élek. Mert ver a szivem és lélegzem. Ha nem így lenne, nem élnék. Minek elbonyolítani a dolgokat?

itthon

Itt születtem és összesen 10 évet nem éltem itthon.

Nem szeretem itthon. Azt hiszem, soha nem szerettem. Nem tudom.

Nem szerettem a pszichém rejtett zugainak feltárására szolgáló technikákat-praktikákat sem. Egyszer egy hipnózis gyakorlaton iszonyú félelmet éreztem-úgy fele táján lehettünk a lemerülésnek. Végigcsináltam, miközben istentelenül féltem - nekem tényleg zuhanás volt, a maga iszonyatával. Az oktatóm nem tudta megmagyarázni, mélylélektani feltárást ajánlott. Ebből pedig én nem kértem. Szóval azóta iszonyodom minden ilyesmitől.

Tehát, nem szeretem itt, bár ez az itthonom. Mert itt évek telnek el és alig történik valami. Ami érdekelne. Mert időnként fojtogat a bezártság érzése.

Igazából mindennap történik valami. Betegek jönnek és mennek és minden ember egy külön világ-egy potenciális kihívás. Akkor hát mi bajom?

Az biztos, hogy ez nem olyan, mint a házasság, ami ha satnyul, elsekélyesedik, akkor emelem kalapom és keserűn szorongva,kérdésekkel, kételyekkel, fájdalmakkal, reményekkel kilépek belőle. Mert nem ad annyit, amennyit elvesz. Akkor meg értelmetlen.

Életem nagy része ide kötődik. Kötődések? Kihez? Mihez? Nem tudom.

Egyszer majd elmegyek. Kamilla azt mondta, hogy az egyszer majd, az nagy csapda. Elodázása annak, amit a jelenben nagyon meg akarsz tenni. Tudtam, hogy Kamillának igaza van.

Minden héten szinte felbukkan egy régi ismerős, barát-valahonnan a világból. Ők elmentek. Így alakult. Én maradtam, azaz visszajöttem. Így alakult.

Igen, úgy érzem itt rekedtem Kézdin és az ittrekedés szó a hiteles. Kérdezted az okát. A válaszom is hiteles. Mert itt volt a fix pont, a biztonság, amire szinte kényszeresen szükségem volt mindig, itt volt saját kis kuckóm a kezdetektől.Hogy maradtam itt? Látod, nem tudom. Talán a fiuk miatt és mert nem tudtam, hogy ennyi nyüskölés lesz az életemben. Ez azt jelenti, hogy a számomra fontos emberek jöttek, majd mentek, én meg annyira elámultam a dolgok ilyenképp alakulásán, hogy ittrekedtem. A fiuk miatt? Igen. A fix pont, ez lesz a kulcs......Mint madárnak a fészek. De tudod, egyre inkább veszti súlyát a fix pont-a fiuk felnőttek-nőnek és lesz majd sajátjuk. Akkor nem lesz szükségük a biztonságomra, lesz sajátjuk. És nekem sem a fix pontra. Ez biztos.

Amszterdam

Amszterdam-hárman repülünk, a fiúk és én. Ajándékút Pétertől, születésnapomra. Ő nem jön. A repülés, a fiukkal töltött napok az ajándék. Szép.
Van Gogh múzeum. Háromszor megkerülöm, míg megtalálom a bejáratot. Órákat töltök benne, lenyűgöz. Van Gogh fiatalon halt meg. Nem volt boldog talán egy pillanatig sem. A maradandó művek valahogy mindig a szenvedésből és fájdalomból születnek - mindenképp érzelmekből. A normálistól eltérő, felfokozott érzelmekből. Ha egyáltalán definiálni tudnánk a normalitást. Tudjuk? Nem tudjuk. A definíció nem kielégítő. Maradjunk a felfokozott érzelmeknél inkább.
A vörös lámpás negyed már mindannyiunkat érdekel. Napi nyolc órás munka a lányoknak, váltásban. A bejáratánál templom. Itt a pokolfóbiás tengerészek meggyónhatták, amit előtte tették, a gyónásért is fizettek. Miután kibámészkodtuk magunkat, beültünk egy coffee shopba-laza, jó hely, füst, nem zavaró, halk zene, padlópárnák, otthonos hangulat. Miután délelőtt kiveséztük a könnyű és kemény drog fogalmát és elég fáradt vagyok a tunyuláshoz, teát iszom. Rábízom magam a fiúkra, csak remélem, hogy nem nem lesz semmi bódító-frissitő-izgató tudatmodosító az italomban. Jól érzem magam - mint mindenki körülöttem. Van ilyen..
Ha már itt vagyunk, jöhet a szexmúzeum, igazi kultúrtörténeti hely! Általános műveltségünk újabb hiányzó foltja.
Boti elcipel a modern művészetek múzeumába. Igazából érdekel annyira, mint a Van Gogh Múzeum. Ad is annyit. Jó ideig nem térek magamhoz a döbbenettől, iszonyattól, félelemtől. Ez lenne a művészet esztétikuma? Boti türelmesen magyarázza, hogy igen, ez is a művészet esztétikuma, majd rákérdez, hogy melyik világban élek én. Érzem, hogy igaza van. Ideges és nyugtalan vagyok, elsírom magam. Igen, Van Gogh kinyiszált a saját füléből, ez itt meg a modern kor demenciája. Megkérem őket, hagyjanak magamra egy órányira, hadd térjek magamhoz.
Ezután már öröm a Heineken múzeum - végre valami igazi élvezet! Itt is bódulunk, remek a hangulat. Annyira, hogy még fotót is küldünk haza!
Visszatérve Budapestre, megköszönöm az ajándékot, meghívom a fiukat egy transzvesztita éjszakába. Nem mindennapi show. Színes a világ. Jól érzem magam itt is.
Szép ajándék volt-éltem.

Kapcsolatok

Nem tudom, hogy vagyok velük. Voltak. Éltem őket. Csak így:éltem. Nem értékeltem és nem értékelem. Mint fotók az albumban, úgy vannak bennem. Prózai? Nem. Cseppet sem az.

Jó barátom volt, évfolyamtárs. Esténként hazakísért. Kötöttünk egy fogadást. Azt mondta, hogy majd én is a hálapénz függvényében gyógyítok majd. Én nyertem meg a fogadást. Ő elvesztette, de még nem kaptam meg a fogadás tárgyát. Adósom maradt. Kapcsolatunk azóta sem változott, baráti. Majd behajtom a tartozást.

Szőke volt és nagyon nagy. Padra álltam, ha a szemébe akartam nézni. Azt mondta, hogy mindig kitalálom a jegyeit-és én mindig kitaláltam. Bekopogott a boncterembe, azt mondta, fontos ügyben keres. Átadott egy szál rózsát, a parkból lopta.-Ez nagyon fontos, mondta. Kiküldtek az óráról. Kellemesebb volt, mint a formalinfürdős hulla. Diákszerelem lett volna...hátat fordítottam.

Benne a változást szerettem, a vibrálást. Volt egy közös füzetünk. Abba írtunk:én, aztán ő, majd megint én, majd megint ő. Izgalmas volt, nekem való. Avantgárd irodalom szájunk íze szerint. A füzet lett a titkunk, kincsünk. Beváltottuk házasságra. Kár volt. A füzet volt az igaz.

Emlékszel? Segítettél a fiúk patakparti hancúrjában. Fejre álltál és rúgtad a labdát. Amikor nagyon beteg voltam, beszédelegtél a gyógyszerrel és maradtál, amíg megszűnt a lázam. Aztán elmentél az éjszakában. Tél volt, nagyon hideg és már nem volt egyensúlyod. Nem akartál tőlem semmit, én sem tőled. Aztán hamar meghaltál rákban. Nem búcsúztam el tőled. Te megtetted volna. Egyszer visszakapom majd a sorstól.

Erdélybe költözött-magyarnak lenni. Nem értettem, de ő volt a történelemtanár. Órákig üldögéltünk csendben. Ő faragott én meg nem csináltam semmit. Jókor érkezett az életembe, neki köszönhetem a két napos zarándokutat. Akkor nagy szükségem volt rá. Zalán szerette a meséit. Én is.Egyszer azt mondta nekem, hogy kisvirág. Amire, én azt mondtam, hogy menjen el, örökre. Elment. Örökre.

Mona Lisa-Párizs. Születésnapomon elvittél Párizsba, hogy Mona Lisa előtt kérj feleségül. Annyira szép és tiszta volt a helyzet, hogy őszintén kellett válaszolnom:nem vagyok biztos magamban, adj egy kis időt nekem. Adtál. Mona Lisa-Párizs, a tied marad, s az enyém.

Eszembe jut az első emlékem saját életemből. Óvoda-évzáró ünnepség-színpad. Babák vagyunk, ropogó babaruhákban, úgy mozgunk, mint a robotok-szeretem. Ez az az állapot, amiben úgy vagyok benne, hogy nem vagyok benne. Pontos, betanult mozdulatok, mögöttük fantáziák, gondolatok. Kapcsolatok.

Réka

Réka-egy kedves, okos fiatal nő. Amikor először megláttam a ponchojában, bájos mosolyával, meleg tekintetével, azonnal a lelkembe zártam. Néha írok neki és ő ír nekem. Néha, amikor úgy érzem, hogy szükségem van a szavaira, a barátságára. Írtam neki néhány héttel ezelőtt.
Ezt írtam: Réka, kedves, merre jársz? (Mert Réka állandóan utazik, tanul, tanít, él) Igen, a sors vagy a véletlen vagy akármi, kiegyenlíti a számlát. Álmodni dolgokról, majd élni egészen mást. Nem tudom, hogy van ez. Összehangolni észt és érzelmeket okosan és alázatosan, elengedni, majd várni...nehéz. Elengedni a görcsöket, megtartani az értékeket hosszú távon, tudásra vágyni és ezzel bánni-ára van. És nincs a megéri-vagy-sem, nincs mérlegelés, hiába is lenne, mert értelmetlen. Vagy csak én látom így és most a dolgokat? Fogalmam nincs. Rusnya vasárnap esti gondolatok. Szép nagy vidám család helyett. Valamit valamiért.
És te? Hogyan tovább? Hol éled tovább az életed?(Most jött vissza Budapestre Amerikából) Jó lenne tudni, hogy boldog és elégedett vagy. Tettél érte.
Szeretettel-Ildi

Réka válasza: Ildi drága, csak most jutok emailhez végre. kissé gyorsan kezdődik mindig ez a szeptember, biztosan te is ismered ezt az érzést, hirtelen minden begyorsul, és nehéz felvenni a ritmust.ráadásul egy 1hetes jógatáborból jövök, ahol jól lelassul az ember. de nagyon jó volt és most költözködésben vagyok épp, egyik albérletből a másikba, itt Budapesten. de decembertől már ismét Olaszország, 3 hónapig. ilyesmik vannak velem, a szokásos vándorélet, a szokásos nehézségeivel és örömeivel. te mit csinálsz? jó volt olvasni a gondolataidat, nem rusnyák azok egyáltalán, szerintem, inkább tiszták. hogy mindennek ára van, és mindig valamit valamiért, az az élet számomra egyik legnehezebben megemészthető törvénye volt. de ha már elfogadja az ember, onnan könnyebb, nem?
millió puszi, Réka

Igen, lehet, hogy könnyebb, de én még az elfogadásnál tartok. Pontosabban, már ott tartok.
Réka a bölcsebb, neki sikerült.

a rendszer

Na.Egyre inkább foglalkoztat a gondolat, hogy hagyom az egész medicinát a fenébe. Ha ezt még medicinának lehet nevezni, egyáltalán. Egyre inkább kutakodom magamban, mit tudnék csinálni kedvvel-lélekkel, ha hagynám a medicinát(ha annak lehet még nevezni egyáltalán) a fenébe. Jónéhány dolog jut eszembe, eljátszadozom a gondolattal.

Az is eszembe, hogy kutyára bajom van, ha éppen ebből akarok kilépni, hisz amióta az eszem tudom, ezt akartam csinálni és jól is éreztem magam benne.

Igen, kutyául bajom van, amikor az ember, a kis-vagy-nagybetűs ember, mindegy, az ember az ember, akár kis-,akár nagybetűs, szóval az ember kiszolgáltatottságát és ebből eredő tehetetlenségét látom, tapasztalom. Mindegy, hogy a vízöntőségem-e az oka, vagy a génjeim, nagyon nehezen viselem, az szent.

Dühít a kiszolgáltatottságom - egy stupid, logikátlan, értelmetlen rendszernek, ami megaláz a tudásomban, tapasztalatomban, hozzáértésemben, abban, amit nap-mint-nap csinálok lassan negyed évszázada.

Dühít a betegeim kiszolgáltatottsága egy embertelen, könyörtelen rendszernek, amiben kénytelenek feladni emberi méltóságukat, elszenvedni megalázó procedúrákat.

Igen, dühít. Fontolgatom, hol a határ. Mert értem én, hogy nem vagyok hülye, a betegem sem az, jó esetben nem is játssza a balgát -de talán nem is ez a jó eset- , de meddig tart a toleranciám? Azelőtt szeretnék kilépni, mielőtt elfogy - mert azt megtanultam én is, hogy széllel szembe ne pisilj, mert visszafúj rád. Meg azt is, hogy sok fecske sem csinál tavaszt, ha a rendszer nem akarja. Mert itt van egy rendszer.

Ezt magyaráztam ma is a cukorbeteg páciensemnek. Tudom, hogy nincs gond, minden vizsgálata azt mutatja, hogy nincs ok aggodalomra(eszébe sincs aggódni, sok éve cukorbeteg, tudja a baját, annak minden ágát - bogát), de van egy rendszer, egy szabály, miszerint elballag és hoz nekem egy orvosi levelet, miszerint tovább írhatom a gyógyszerét, majd visszajön és megkapja a receptet. Minezt pedig három havonként.

- Van gond? - kérdi. Semmi - mondom. Csak ez a szabály. Ha nem így csináljuk, magyarázom(ma ő az ötödik, akinek bölcs nyugalommal regélem a rendszert), akkor jön a biztosítóházas hapsi és büntet -engem. -Nem akar nekem rosszat, ugye?, kérdem. Nem, nem akar. Hagyjam csak a fenébe, megveszi ő a gyógyszert...szabadon, teszi hozzá. (a szabad szó új értelme! ez esetben azt jelenti, hogy teljes árban) Nézem. Patthelyzet nekem. Mi legyen? Na, mi legyen? Felírom a gyógyszert. Holnap veszünk egy perselyt, mondom az asszisztensnőmnek, ebben gyűjtünk a büntetésekre. Gondolom én. A beteg nem így gondolja, ő hajthatatlan. Dehogyis akar ő rosszat nekem, én sem akartam neki rosszat soha, de levélért sem megy, a rendelőbe még csak átjön, de ő már a temető felé nem kerül akkorát, hogy eljusson a kórházig. Ez igaz, hosszú ám a kerülő út neki(ez is új szabály, vezetőségi és önkényes.)

Én sem hagyom magam, csakazértis felírom a gyógyszert, joga van hozzá, magyarázom neki, magamnak. Nem mintha nem tudnánk mindketten, csak néha jól esik kimondani. Jól bizony. Egyébként nyolcvanon túl van, kopottak az ízületei és fütyül a rendszerre. Hát így állunk. Lesz, ami lesz.

Gondolatok

Ha az ember életében nem sikerülnek dolgok, akkor azt mondja, sajnálom. Ami egyáltalán nem változtat a dolgokon. És egyáltalán nem biztos, hogy sajnálja. De kitölti az űrt. Az emberek általában nem szeretik az űr(öke)t. Zavarba jönnek tőle.
Ma azt mondta valaki, hogy a plátói kapcsolatok szépek. Mert valaki, valahol.....Nem tudom. Lehet. Talán. Nem gondolkodom rajta.
Játszunk. Barátok, kapcsolatok, szerelmek-naponként lepörög előttem egy élet, sorsok, emberek. Játszmák és játékok. Hol vagyunk benne? Nem tudom. Megbántasz, megbántalak-nem akartad, nem akartam. Nevetsz és nevetek. Elmondod gondjaidat, hallgatom. Arra gondolok, hogy mennyire mások vagyunk. Mindannyian. Próbállak megérteni, próbálom a helyedbe tenni magam. Értelmetlen. Lehet, hogy elég neked, hogy meghallgatlak.
A változás nehéz-talán. Szabadnak lenni is nehéz. Valamit, valamiért-már csak így van ez. Érted, értem, értjük.
A kimondott szónak hatalma van-mondod. Egyetértek. Tehát ne mondd ki, amitől félsz, amitől rettegsz. Ne vetíts a jövőbe negatív képeket. Ne vetíts semmit. Ha van hited, az elég-talán. Nem tudom.
Mit mondhatnék neked? Azt, hogy talán, azt, hogy nem tudom. Hát ne kérdezz. A kérdés nélküli mondatok, az vagyok én. A kérdés nélküli mondatok, az vagy te.
Ebédeltünk, jó régen volt. Kérdésed, hogy van-e hibám, vagy valami ilyesmi, meglepett. Nincs-mondtam neked. -Akkor hát tökéletes vagy?, kérdezted félmosollyal. Az vagyok, válaszoltam. Tökéletes a vágyaimban, a kapcsolataimban, a magányomban, a gondolataimban, a szorongásaimban és jókedvemben, tökéletes a hibáimban..Tudod, mondtam, én én vagyok. Ismersz. Nem akarok más lenni. Voltaképp szeretem önmagam és ezáltal téged, őt. Nem akarom megváltoztatni magam, így téged sem, őt sem, senkit sem. Értelmetlen lenne. Mert akkor én nem lennék én, te nem lennél te és értelmetlen lenne a megfelelésért, a megfelelésnek élni. A szabadságnak viszont ára van. Szépsége is. Valamit valamiért.
Párosz, sziklapart. Tökéletes hely nekem. Megragad a hangulata. Aztán változik a színhely, eklektikus kávézó, chill-out-elengedem magam, órákig. Jó nekem. Becsomagolod a pakkod, búcsúzom. Valami változik, valami elmúlt, valami kezdődik. Nem érdekel a múlt, nem firtatom a jövőt. Megragad a jelen. Jó nekem.

Esti mese

"Egy kereskedő elküldte a fiát minden emberek legbölcsebbikéhez, hogy tudakolja ki tőle a Boldogság Titkát. A fiú negyven napig vándorolt, míg egy magas hegyen álló pompás várkastélyhoz ért. Ott élt a Bölcs, akit keresett. A Bölcs figyelmesen meghallgatta, amikor vendége előadta jövetelének okát, de azt mondta, épp nincs ideje arra, hogy a Boldogság Titkát elmagyarázza. Azt ajánlotta neki, hogy járja körbe a palotát, és két óra múlva jöjjön vissza. "De szeretnélek valamire megkérni-tette hozzá a Bölcs, és a fiatalember kezébe egy kiskanalat adott, amelybe két csepp olajat töltött. -Fogd ezt a kanalat, és figyelj, hogy útközben ne lötyköld ki az olajat." A fiatalember így járkált föl-le a palota lépcsőin, és szemét le sem vette a kiskanálról. Két óra múltán visszatért a Bölcshöz. "Nos hát-kérdezte a Bölcs-, láttad a kertemet, amelyet a kertészem tíz éven át épített? Észrevetted a gyönyörű pergameneket a könyvtáramban?" A fiatalember szégyenkezve ismerte be, hogy semmit sem látott. Csak azzal törődött, hogy ne löttyintse ki az olajat, amit a Bölcs rábízott. "Akkor menj vissza, és nézd meg világom csodáit-mondta a Bölcs.-Nem bízhatsz olyan emberben, akinek a házát nem ismered."

A fiatalember már nyugodtabban fogta meg a kiskanalat, és ismét sétára indult a palotában, ezúttal megfigyelve minden művészi alkotást a mennyezeten és falakon. Látta a kerteket, felismerte a kifinomult ízlést, amellyel a műalkotásokat méltó módon elhelyezték. Amikor visszament a Bölcshöz, részletesen beszámolt neki mindenről, mit látott. "De hol van a rád bízott két csepp olaj?"-kérdezte a Bölcs. A fiatalember rápillantott a kanálra, és látta, hogy az olajat kilöttyintette. "Nos, ez az egyetlen tanács, amit adhatok neked-mondta a Bölcsek Bölcse.-A Boldogság Titka abban rejlik, hogyan lássuk a világ minden szépségét úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg egy pillanatra sem a kanálban levő két csepp olajról."

Igaza van, nem?