2009. április 26., vasárnap

jól van ez így

Vasárnap reggel. Még nem nyitom ki a szemem, próbálom megérezni a napot, azt, hogy mire ébredek. Csend van, nyugalom. Jól vagyok.
Elkészítem a kávét, majd visszaülök az ágyba, szembe a felkelő nappal. A tegnapi nap van bennem. Kirándultunk, pontosabban beültünk az autóba, és mentünk. Oda és vissza. Egész nap. Közben beszélgettünk, majd hallgattunk, aztán ismét beszélgettünk és zenét hallgattunk. Ha lehetne három kívánságunk, mi lenne az? Játék a gondolatokkal, álmokkal, vágyakkal. Üres lenne az élet nélkülük.
Estére elálmosodom, álmosan vezetek. Álmosan gondolkodom, álmosan álmodok. Álmosan reng a föld is, nem vesszük észre. Talán azért, mert autóban ülünk, talán azért, mert ideig-óráig nem érdekel az autón kívüli világ.
Kiürül a kávésbögrém, nem akaródzik felkelni. Filmet fogok nézni, baráttól kaptam ajándékba. A film jó, szeretem a hangulatát, értem az üzenetet. Köszönöm. Arra gondolok, hogy felnőtté válni azt jelenti, hogy vastagon befedni, elrejteni azt, ami egykoron annyira igaz volt. Tenni ezt azért, hogy vastagon befedjük, elrejtsük azt, hogy elárultuk önmagunkat, a vágyainkat, játékos, kalandos kedvünket, nevetésünket. Száműztük vagy becseréltük, áruba bocsátottuk.
Infantilis vagy, mondá egykoron valaki, aki fontos volt nekem. Felnőttségének teljes tudatában közölte velem megcáfolhatatlanul. Nem értettem. Most sem értem. Azt hiszem soha nem fogom érteni. Az egyértelmű volt viszont, hogy ő felnőtt, és én nem tudtam követni.
Manuel ismer egy előző életéből. Én nem emlékszem. Emlékeim legkorábbi keltezése életem negyedik évére tehető. Azt hiszem. Nem esküdnék rá, de nem is nagyon fontos. Utazni valamelyik korábbi életembe, azt nem szeretnék. Lefoglal a jelen, a most és itt. A pillanat hangulata, illata, színe. Kíváncsiságom nem terjed tovább.
Saját ritmusom szerint élem az életem. Ez nem jelenti azt, hogy egyedül. Azt jelenti, hogy a saját ritmusom szerint. Ha siettetni próbálsz, akkor megfájdul a bokám. Még mindig, azóta is. Mert a sietség miatt nem látni a legegyszerűbb dolgokat, a tekinteteket és nem érezni a gondolatokat. Sem a sajátomat, sem a másét. Kimarad a legfontosabb, és a bokám is fáj. Nem éri meg.
Szóval tökéletes ez a vasárnap reggel. Baráti üzenetek várnak a postaládámban, és virágzik a növény a konyhai cserépben. Nem tudom a nevét, talán kála. A virága tölcséres, lassan bomlik, fehéren. Örülök neki. A hajam megmosom, elrendezem. Ahogy szereted. Így marad ideig-óráig, az első fuvallatig, hogy aztán minden hajam szála a maga rendje szerint csavarodjék, göndörödjék. Jól van ez így.

2009. április 22., szerda

az élet dolgai

Hazudni nem érdemes, belebonyolódsz hamar. Megalázóvá és szokássá, sőt szenvedéllyé válhat. Őszintének lenni viszont nem könnyű, genetikai adottság kell hozzá. Néhanapján bátorság, sőt vakmerőség is. A vakmerőség viszont értelmetlen veszélyt rejthet magában. A hazugság és igazmondás köztes formája a mellébeszélés, elhallgatás. A fehér és fekete közti közti szürke. Ami nem fehér és nem fekete. Szürke.
A szürkének vannak árnyalatai. A kompromisszum színe galambszürke. Acélszürke a lenyakazott indulat színe.
Viselkedésünk etikett és modor által szabályozott. Ebben is különbözünk az állatoktól. A mélyre zárt ösztön ha szabad utat kapna és helyet cserélne a beszabályozottal - ez lenne a káosz?, vagy éppen a rend? Om mani padme hum, a kincs, a drágakő, a lótusz kelyhében rejtve. Az ösztön, bennünk, valahol.
A tudattalan feltárása - furcsán hangzik. Mi a tudattalan? Nem tudatos lelki esemény, netán folyamat. Elfojtott sérelmek, fájdalmak, örömek, vágyak gyümölcse. Fáradt, piszkos szürke. Ha feltárod, tudatossá válik. Fehér lesz vagy fekete?
Puccos lakkcipő, kopott farmer: az eklektika szépséges izgalma, izgalmas szépsége.
Hadd éljünk még, mondod, hogy segíthessünk a gyermekeinknek. Döbbenten pillantok sápadt arcodra, arcod eltűnik a szavaid mögött, felszívódik, alaktalanná válik. Élni akarok, sikolt fel bennem a vágy, önmagamért. A szeretet nem áldozat, nem támasz és nem mankó. Szeretem a gyermekeimet. Elengedem őket, a kezüket és döntéseiket, mert szeretem őket. Akár az életemet, a napfelkeltéket, a tunyulós perceket. És élni akarok önmagamért.

2009. április 18., szombat

gyom és sémák

Reggel van, nem a megszokott helyen ébredek. Igyekszem ki az ágyból. A konyha rendetlen, a tegnapról maradt így, a gondolataim is azok. Rendet kellene rakni. Egy jó kis rendet, vidámat. Csend van, mindenki alszik még, Anett csapkodja csak a tálat a kalitka falához. Hevesen teszi, reggeli lendülettel, és amint észreveszi, hogy figyelem, éktelen rikácsolásba kezd. Nevetnem kell. Megiszom a reggeli kávém, Anettnek kiporciózom a magot. A rendtevést a konyha előtti erkélyen kezdem. Szépen zöldell a snidling, vajkrémes pirítóshoz kitűnő. A virágos ládákban is van valami, már nem emlékszem, hogy mit ültettem oda évekkel ezelőtt. Nem virágot, az biztos. Azért nem virágot, mert gyakran fúj a szél, és megtépázza a szirmait. Az erkélyláda ugyanis magasan van. Ki kellene szedni a gyomokat, gondolom, és kezem máris cselekvésre lendül. A gyom virágzik. Apró kis színes virágokat. Miért is akarom kiszedni? Nem tudom. Mert egyszer valaki azt mondta, hogy a gyomokat ki kell szedni. Mert elnyomják a többi növény fejlődését. Itt nincs többi növény. Azaz van, de jól elfér a gyomnak nevezett mellett, ami nem is ronda egyébként. Nem tépem ki, döntök, sőt adok egy csurrantásnyi vizet neki is.
Amíg teszem a rendet a konyhában, majd a lakásban, arra gondolok, hogy alig van néhány dolog, amit nem úgy teszek, ahogy valaki mondta valaha, hogy tegyem. Nem jól van ez így. Vagy mégis? Nem érek rá belebonyolódni a pro és kontra érvekbe, a gyakorlat a sémák szerint zajlik. Telik a nap, mint bármikor máskor. Percre másolva. Az ismétlődő, szokássá merevült órák biztonsága. Sémák. Magamban tiltakozom ellenük.
Ebédelünk a fiukkal, beszélgetünk közben. Szeretem a hármasban eltöltött perceket. Ilyenkor él az idő. Tudás és tapasztalat, gondolatok, kérdések és válaszok, mi vagyunk, ők és én. Vannak vágyaink, különbözőek.
Midlife krízis, mondta a fiam, a középkorúaké. Megragad bennem szó, kísért napokig. Elég sematikusan hangzik ez is. Talán valósága is van, nem tudom. Talán nem is fontos. Az adott helyen és időben megélt pillanat tartalma személyre szabott, kívülállóként aligha értékelhető. Újabb példája a nem általánosíthatónak. Elégedetté tesz a gondolat, mosolyra áll az elmém. A gyomot nem fogom kiszedni, a sémákat sem követni. Akkor sem, ha krízis a neve, közlöm Anettel, és adok még egy adag magot neki. És a lakást rövidesen át fogom rendezni.

2009. április 16., csütörtök

néha jó a semmi

Néha jó a semmi. Fekszem a földön, az ágyon, a padlón, bárhol, izmom ellazul, rostjaira válik. Agyam kiürül, gondolataim szertefoszlanak. Az idő megszűnik, a pillanat végtelenné válik, és lágyan lógok bele a semmibe. Gondolat és érzelem, logika és ráció - furán cseng a szó - , elsuhan valahol, súlytalanul. És jó, jó a semmi. Finom leheletnyi, lágyan elegáns, törékeny csipke - csend, térben és időben végtelen lét.
Semmivé váló szavak, évek és szerepek. Ki voltam, ki vagyok? Semmivé váló kérdések. A pillanat lágy ölelése, válasz nélküli értelem. Tudománytalan bölcselet....jó, jó a semmi. Szétpattanó szappanbuborék, lágyan csendülő akkord, imamalom. A kedvenc mantrám, mondád, a lótusz rejti kelyheiben. Kincsként őriztelek, elengedlek, légy szabad, térben és időben végtelen.
Kör - kereszt, az imám a semmihez, a térben és időben végtelenhez, a meg nem feszítetthez, a szeretethez. Fekszem, agyam lazán hagyja el koponyám, a végtelen semmi részeként leszek tér és idő, kozmikus értelem, tudománytalan bölcselet, dallam.

2009. április 12., vasárnap

húsvét

Szeretet. Nem éljük és nem értjük. Éhezünk rá, mint nélkülözhetetlenre, megkapjuk és megtagadjuk. Az elfogadó, feltétel nélküli szeretet. Szükségünk van rá, szomjazzuk, mint vizet a sivatagban, majd inkább kiszikkadunk, és akkor sem nyúlunk érte. Délibábnyi boldogság, ezzé válik, majd a lepel, az bizonyítja, hogy talán volt valaha.
Szeretsz te engem?, kérdeztem. És mondd, miért? Igen, mondá, és nem tudta, hogy miért. Ezért elhittem neki.
Sürgött - forgott körülöttem, és időnként megérintett, úgy is mondhatnám, hogy elcsent néhány érintést. Játékosan, könnyedén, mint a balga - hanna tánca. Szeretem a bőröd, mondta, nézd, hasonlít az enyémre, és tekintete nevetett. Nyelvét nem értettem, ő sem az enyémet. Halld, amit mondok, és olvass a szememből, mondta, így megértjük majd egymást. Így történt. Pont így, és pont ennyi.
Szomorú voltam, elkeseredett. Átölelt, egy mozdulat volt csupán, magányt oszlató, majd tenyerembe nyomta a kincsét, egy kis kristályt....mert akkor nekem volt nagyobb szükségem rá. Megőriztem, majd tovább adom. Szeretetből.
Órákon át kutyagoltunk együtt, néhány mondat volt, amit váltottunk. Kanadából jött, édesanyám jámborságát sugározta. Néhányszor megállt, megszorította a fellazult kötést. Leültem mellé, mindig mosolygott. Megölelt, amikor elváltunk, és jó volt visszaölelni.
Szeretet. Értem és érzem. Éhezem, adom és kapom. Fontos nekem. Neked is, neki is. Akkor valós, ha nem kér áldozatot, sem bizonyítékot, ígéretet sem, csak van. Nem feszít keresztre, fájdalmat sem okoz, csodákat sem követel, egyszerűen csak van. Sugárzik, melegít, lazít, lágyít, akár a Nap.

2009. április 10., péntek

találkozások

Hideg van. Bennem van a hideg. Bebújok az ágyba. Korán van még a lefekvéshez. Este kilenc óra van. Nem baj.
Fura: rutinból teszem a dolgaimat. Rutinból felkelek, rutinból mosolygok, rutinból lefekszem. Nem vonz illat, fény, hang. Semmi nem vonz. Ez ma ilyen nap - akárcsak a tegnapi.
Rájövök, hogy rutinból lehet élni is, enni, inni, szeretkezni.....rutinból gyógyítani, beszélgetni. Felcserélhetők a hétfők a péntekekkel, a keddek a csütörtökökkel. A rutin sivár monotóniája. Szürke, színtelen, hangtalan. Pergamen bőrű, megsárgult fogú vigyor. Rutin.
Valami ősi, vad sámántánc, ez kellene. Mozgás, levegő, játék. Mosoly és nevetés, könnyedén, lágyan csendülő, vidáman hersenő friss harapás.
Egyre-nehezebb-ez-már-csak-ilyen kedvetlen sirámok, szürkén mélyülő ráncok, mindentudó ostobaságok - unom, unom, unom. Több ez, mint unalom, lélekölő undor. Fázom.
Aludni fogok. Álmodni. Színesen. Pörgősen. Mindig mást. Élő életet, hangokat, fényeket. Álmomban élek, ébren álmodok. Fura állapot.

2009. április 8., szerda

terméskő

Juergen azt mondta, hogy nem az öklömnyi terméskövek miatt fáj a lábam, hanem az Út jelez: ez nem versenyfutás, hanem séta. Azóta sétálok. Lábam javuló fájdalma helyesel. Az agyam is sétál, rácsodálkozik dolgokra, mint soha nem látottakra. Próbálom magamévá tenni a ritmust, ellent nem mondani a lábam diktálta iramnak. Mint lassított kockái egy filmnek. Fura egy állapot.
Agyam is lassan mozdul, és valami, ott belül, eddig nem ismert nyugalmat kínál.
A tükörbe nézek, nézem önmagam, és önmagam visszatekint rám. Valami megváltozott, visszavonhatatlanul. Nyargalászásaim, csapongó gondolataim átminősültek, idegen formát nyertek. Indulataim, türelmetlenségeim lecsiszolódtak és higgadt bölcsességgel kezelem a dolgokat. Fura egy állapot. Szokatlan. És, bár idegen, jól érzem magam benne.
Ha nem lett volna a néhány kilométernyi, öklömnyi terméskő, akkor nem fájna a lábam és tovább nyargalásznám az életet, kemény lendülettel, acélosan, vakmerően és kihívóan. És akkor nem csodálkoznék rá dolgokra, mint soha nem látottakra. Talán ideje volt útra kelni és elkezdeni sétálni.

2009. április 4., szombat

Camino

Nyolcszáz kilométer és harminc nap. Meg lehet tenni gyalog, biciklivel, lóháton. Akár autóbusszal, taxival, vonattal, autóval.
Megyek gyalog, hegyre fel, völgybe le, árkon - bokron át, hóban, sárban, napsütésben, porban, trágyalében, kristálytiszta patakban, templomtól templomig, amíg eltűnnek a templomok, és marad az út, megyek vidáman, nekikeseredve, kételyekkel, kérdésekkel, megyek lassan, aztán gyorsabban, lábam fájdalmával.......megyek. Miért? Nem tudom. Mert így adatott, mert bennem volt az Út vágya. A meg nem tervezett szabadság vágya, a minden és semmi vágya, a mindig más vágya. Egyedül és mindig valakivel, gond és gondoskodás nélkül, élni csak magamnak, csak magamra.
Egy hátizsáknyi hónap, kilenc kilónyi. Reggel bepakolom, este kirakom a dolgaimat. A kenyér és víz, az fontos, gyümölcs, csoki és teljes az étrend. Ez ilyen egyszerű, gondot nem okoz.
A jelek, a fésűs kagyló, a sárga nyíl, fontossá válnak. Jeltől jelig telnek a napok, szállástól szállásig. Kísér a Nap, körbejár mindennap, és a vándorbotom vége visszafoszlik. Gondolatok, emlékek, álmok és valóság, keresztény pogányság, pogány kereszténység....mit hirdethetett Szent Jakab? A választ akarom az Úttól. Megkapom, az utolsó napé, utolsó óráé a válasz - megadatik. Testem, lelkem, eszem érti, érzi a válasz igaz igazságát. Erről szólt az Út végig. A jelek ott voltak...hiba lett volna nem követni.