pszichodráma

Csoportterápia - pszichodráma. Védett környezet, játszunk. Van színpad és vannak szereplők. Színre visszük a lelkünket, a gubancainkat, a gátjainkat és zsilipjeinket. Védett környezet, lekerülnek a maszkok, szerepjátszás szerepek nélkül. Néhány napig önmagunk vagyunk. Néhány napig megéljük, kimondjuk, eljátszuk azt, amit a mindennapokban nem élünk meg, nem mondunk ki, nem játszunk el. Miért nem?
Ismerkedünk önmagunkkal és társainkkal a drámában, nézzük önmagunkat és társainkat kívülről és belülről. A játékom ma te játszod, holnap én a tiédet, hogy láthassam, hogy láthassad azt, aki vagyok, aki vagy. Játszunk ismeretlenül, ismeretlen környezetben lemeztelenítve a gondolatainkat, érzéseinket, majd hagyunk ott mindent a rögtönzött színpadon. Visszük magunkban és magunkkal az élményeinket, visszük a mindennapok drámáiba, belelopjuk az álmainkba, a tetteinkbe, adjuk tovább, mert mindannyian emberekkel dolgozunk. Furcsán hangzik ez, emberekkel dolgozni. Érzésekkel, gondolatokkal, megfogalmazottakkal és ki nem mondottakkal egyaránt.
Lánc, lánc, eszterlánc, forgunk körbe, körbe-körbe. Kifordulunk, majd ismét vissza, körbe-körbe a végtelenségig.
Emberi játékok és játszmák. Játszani játszma nélkül, nem védett környezetben, nem rögtönzött színpadon, lehet vajon? Akkor is, ha nincs vezető, védő csoport, aki rád bólint, hogy jól van ez így, jól vagy te így, ne bántsd önmagad vádakkal, ne kérdőjelezd meg emberi értéked, ne, ne tedd!
Pszichodramatikus gyakorlatok. Rég voltak. Felvettük az álarcainkat, nagy gonddal készítettük el. Felvettük, hogy aztán letegyük és meztelen arcunkat mutassuk. Meztelen arcunkat mutattuk, és mert sérülékeny és bántható volt, megtanultuk megvédeni azt. És mert emberekkel dolgozunk, megtanultunk erőt nyerni valahonnan, nem belőled, nem belőle, hanem valahonnan, isten tudja honnan, bizalomból, szeretetből talán. Nem tudom. Hogy ennek ára volt, mondod? Igen, így van. Játszani nem védett környezetben, önmagad vezetőjeként. Szabadságnak hívják, nem?

beültetés

Hajnalban ébredek. Fogászatra kell mennem. Nem tudom, hogy mi vár rám. Azaz csak annyit tudok, hogy fogbeültetés következik előzetes csontpótlással. Félek. A fájdalomtól félek. Feszül bennem a hangulat. Egy újabb ismeretlen kihívás.
Nem veszek be nyugtatót, nyugodt vagyok. Ha elkezdtem, akkor végigjárom. Akkor is, ha az ismeretlen félelme van még bennem.
Bekapom az érzéstelenítőt. A doki határozott, nyugodt és derűs. Beszélgetünk. Ő szavakkal, én bólintással. Jó lenne, ha az emberek értenék a virágok üzenetét, mondja. Bólintok.
Most én vagyok a páciens, ő a doki. Azt tudom, hogy ami történni fog, az mindkettőnktől függ. Tudom, mert máskor én vagyok a doki. Ő dolgozik, pontos és hibátlan munkát kell végeznie. Nekem meg pontos visszajelzéseket kell adnom, és ki kell tennem magamból a feszültséget. Sikerülni fog, tudom, mert ebben meg ő segít nekem. Két irányú kommunikáció, működik. Megnyugszom.
Ő fúr és farag, én figyelem a testem jelzéseit. Fájdalom nincs. A csontomat takarítja, fura érzés. Vékony és törékeny a csontlemez, mondja. Számítottam rá. Csontot kell pótolni. Erre is. Nincs gond, amíg meg nem érzem a vérem édeskés illatát. Ez az illat az, amit soha nem bírtam. A friss, meleg vér édes illata. Beszivárog a pórusaimba, a sejtjeimbe. Kitölti a gondolataim helyét. Hiába a légkondicionált műtő, melegem van. Össze kell szednem magam, és kinyitom a szemem. A doki határozott nyugalommal végzi a dolgát. Mozdulatai, nyugalma nullázzák az illatokat. Jól vagyok.
A lassú lépések tétele követ itt is. Befejezzük. Ő a munkát, én a visszajelzéseket. Egy hét múlva folytatjuk. A többivel. Akkor majd könnyebb lesz, mert ismerőssé vált az ismeretlen. Én tudom, hogy mit fogok érezni, kevésbé leszek feszült, ő meg ezáltal többet tud dolgozni. Jó ez így.
Hazafelé Zalán vezet. Arról beszélgetünk, hogy van amikor a látszólagos semmittevésben tanulunk fontos dolgokat. Testközelbe hozni az életet csak úgy lehet, ha megéljük a történéseit. Nyitott szemmel és lélekkel élni, van akinek ez a tankönyve. Mert nem vagyunk egyformák. Így is lehet holtig tanulni.

Megtanultam

Megtanultam, a lassú lépések tételét. A lassú lépések arra jók, hogy idő legyen széttekinteni magam körül. A rohanás, a gyors ritmus kifáraszt lelkileg, testileg egyaránt. A gyors mosoly, gyors ölelés aláássa az élvezetet, mint ahogy a gyors evés elrontja az ízek harmóniáját.
Megtanultam elfogadni mindent, ami nem bánt és nem rontja kedvem, nem oltja hangulatom. Ha nyitva tartom a szemem, a lelkem, az eszem, akkor látom és érzékelem a színeket. Mert a színek azért vannak, hogy lássuk őket, mint ahogy a hangok azért, hogy halljuk , a szavak, hogy értsük, az érintések, hogy érezzük. A dolgok akkor vannak egyensúlyban, amikor az éjszakát követi a nappal, a sötétet a világos, a szépet a rusnya, a békét az erőszak, a születést a halál. Mert mindennek van ellentétes párja, hogy oda ne legyen a harmónia. Az élet filozófiája, ősrégi.
A legfontosabb talán az, hogy megtanultam használni a szavakat. Ezért vannak a szavak. Hogy kimondjuk, hogy nevet és értelmet adjunk a dolgoknak, hangulatoknak, érzéseknek és érzelmeknek. Használom a szavakat, tudatosan. Hogy kifejezzem azt, amit mondani akarok. Hogy azt fejezzem ki, amit ki akarok fejezni. Tanulok bánni velük, mint egykoron lovagok a karddal. Szópárbaj. A szó ereje. Villan és lesújt. Megbénít vagy szárnyakat ad. Akárcsak a tekintet, a mozdulat, a mimika.
Használati utasítás hozzám, hozzád, hozzá. Ezt kellene a zsebünkben hordjuk. Vigyázat!, őszinte ember vagyok, érzékeny vagyok, mosolyogj, ha hozzám szólsz, nem bírom a kritikát, ne érj hozzám, ne kotorássz az életemben, stb. Egyszerűsítené a kommunikációt másokkal és önmagunkkal.

mélyen le

Szombat van, nem akarok itthon maradni. Fogászati tortúráim emléke frissen él bennem, kivinném szélesebb környezetbe, hadd oszoljék a végtelen térben.
Fekszem a napon, jó lenne valami szépre gondolni, magamba szippantani a meleget, elnyelni, megtelni vele. Nem megy. Dühös vagyok. Arra a dokira vagyok dühös, aki néhány évvel ezelőtt kezelte a fogam. Valamilyen furcsa asszociáció folytán eszembe villan, hogy hasonló dühöt éreztem még egykoron. Akkor hipnózist tanultam. Pontosabban ez volt a szándékom, de gyorsan lemondtam róla. Mindjárt az első bemutató után. Oktatónk mélyen önmagunkba vitt le, egyre lennebb. Szuggerálta a mélységet. A félmélységnél tarthattam, amikor iszonyatos félelmet és szorongást éreztem. Szerettem volna kilépni rögtön és azonnal. Nem tettem. Kíváncsi voltam, hogy meddig lehet ezt fokozni. Megtudtam. A pánikig. Ha hipnotikus állapotba nem kerültem, szorongani megtanultam. Az effajta tanulmányokból is elég volt, ilyent senkivel el nem művelek, döntöttem el rögvest.
Azóta többször is kérdésként villan fel bennem: mi lehetett a gond? A választ nem tudom, csak sejtem. A mélyen le, ez volt a gond. Süllyedés valahova a mélységbe, ahol sötét van. Tudatos lényem tiltakozása az efféle módosítása ellen. Hinnem kellett volna neki.
A tudat és tudattalan egyensúlyából ered lényünk harmóniája. Így van vajon? A harmónia hipnózisa. Igen, ezt megtanulnám, hogy taníthassam.
Ezután tudatos bizalommal megyek fogászatra. A bizalom egymagában nem elég. Kell az éberség - akárcsak a tanulásban.

Rendszer

Az ember a legmagasabb rendű lény a földön. Állítólag. Ezt nem én állítom. Nem is tagadom.
A növény- és állatvilágból álló természetben van rendszer. Ez szabályozó erőként működik. Ettől rendszer. A legmagasabb rendű lény legprimitívebb csoportjánál, a természeti népek közösségében is fellelhető a rendszer. Minél primitívebb a közösség, annál erősebb a rendszer. Minél erősebb a rendszer, annál nagyobb a biztonság.
Az ember a legmagasabb rendű lény a földön. Ezért van saját rendszere. Mert magasabb rendű rendszerben érzi jól magát, ez talál hozzá. Ezért megalkotja a saját rendszerét, amelyet majd ő szabályoz magasrendűen. Szabályok, törvények halmaza, sok, sok, sok és még több. Ebből lesz a káosz, a fizika törvényei szerint. A mennyiségi halmozódásból. A kaotikus rend, a legmagasabb rendű lény élettere. Minél erősebb a káosz, annál nagyobb a bizonytalanság.
Nem tudom, hogy mi lehettem az előző életemben, de nyugtalanít a magasabbrendűségem. Mert ember vagyok, nem természetes közösségben. És ez rossz, mert a kaotikus rend bizonytalanságában nem érzem magam otthon. Pedig állítólag azért születtünk erre a világra, hogy valahol otthon legyünk benne. Igaz, ezt sem én állítom. Nem is tagadom. Keresem.

két poggyásznyi élet

Néha valami belső kényszer folytán cselekszem dolgokat. Így történt, hogy valami belső kényszer folytán eldöntöttem, hogy átrendezem a lakást. Azzal a szobával kezdtem, amelyikben a tévé van. Pontosabban a tévével kezdtem. Belerendeztem egy megfelelő méretű dobozba, összekulcsoltam az antenna kábelt a távirányítóval, és lezártam a doboz födelét. Nyugodj békében!, mormoltam, és száműztem a lakásból. Vele együtt a tévés asztalt is. Ámen.
Az első órákban hiányzott, valami furcsa nyugtalanság volt bennem: mi lesz, ha majd egyszer meg akarok nézni valamit, mondjuk egy filmet, vagy akár az esti híradót? Hetek, hónapok óta nem akartál megnézni semmit, nyugtattam magam, mégsem maradtál le semmiről.
Vannak dolgaink, emlékeink, amik ott porosodnak a polcainkon. Évek során felgyűlt, megélt pillanataink. Őrizzük. Hogy bármikor előkaphassuk őket. Albumnyi fotók, megfakult életképek.
Ha indulnom kellene, bele a világba, és két poggyásznyi életet vihetnék, mi kerülne bele? Nézek szét a lakásban, be a gardróbba, kutatok a polcokon. Nehéz összeszedni két poggyásznyi életet, nehéz kiválasztani a legfontosabbakat.
Így van ez az életben is, gondolom, pedig be jó volna néha két poggyásszal elindulni...bele a világba. Megtölteni őket a legfontosabbakkal, és élni belőlük, velük.
Körülvesszük magunkat emlékekkel, évek óta nem használt dolgokkal, gardróbban felejtett ruhákkal, repedt kávéscsészékkel, színét vesztett pillanatokkal, polcon felejtett, soha nem olvasott könyvekkel. Ezek lesznek az értékeink, a bizonyosságaink, a helyhez kötöttségünk biztos gyökerei. Begyökeresedünk, eggyé válunk velük, belekopunk a fakóságukba. Miért?
Amíg befejezem az elmélkedést megtelik jó néhány doboz, és egyre nagyobb lesz a tér, világosodik a szoba, lesz egyre tágasabb. Tetszik. A tévé sem hiányzik már, helyén a most virágzó orchidea sokkal kellemesebb látvány.