Áldozat és félelem

A keresztre feszítés áldozat volt, a mindenható feláldozta a fiát, egyetlen isten-ember gyermekét. Az hogy miért, az másodlagos. A lényeg, az áldozaton van. Nem fér a fejembe, eszembe, lelkembe, hogy miért kell feláldozni bármit, bárkit valamiért, valakiért. Az áldozat nagysága lenne a szeretet mértéke? Feláldozom az életem, a szabadságom, a gondolataim, az értékeim a szeretet nevében?
Én áldozat nélkül szeretnék élni, és az lenne a jó, ha áldozatok nélkül szeretnétek engem is. Mondjuk önmagamért. Válts meg bűneimtől a szereteteddel. Elég az nekem áldozat nélkül is. Ne hozz értem áldozatot, sem anyagit, sem másmilyent, szeress engem, és én ettől boldog leszek., bűnöktől mentes. Te is az leszel, mert nem áldozatot hoznod.
-A pokol lent van, a mennyország pedig fent, mondta a gyerek komolyan, és kiegészítette azzal, hogy ő nem akar a pokolba jutni, mert ott szenvedni kell mindörökké, mert ott tűzben ég az ember, a pokol tűzében.
-Mit teszel azért, hogy ne juss oda?, kérdeztem én. Ő meg sorolta, hosszú volt a lista.
-És mindezeket megtennéd akkor is, ha nem létezne a pokol?, faggattam tovább.
-Azt hiszem, válaszolta bizonytalanul.
Nem kérdeztem tovább. Nem akartam összekuszálni a benne levő rendet.
Ha jó leszel, ezt kapod, ha meg rossz, akkor amazt. Hogy mi a jó, és mi a rossz, azt eldöntik helyetted, neked csak meg kell tanulnod. Aztán, ha előkúszik a kígyó, csábít, új világot villant fel előtted, akkor teljes a zűrzavar. A zűrzavarod. És elhiszed, hogy lelkiismeret furdalásnak hívják ezt, szenvedsz tőle. Bár érzed, hogy valami sántít, nem fogod megfogalmazni, mert szükség van az áldozatodra, és szorongat a félelem.
Fura idő volt ma, kiderült, beborult, napsütésből potyogtak nagy, kövér esőcseppek, valahol villámlott, máshol mennydörgött. Játékos kedve volt az időnek. Nekem nem. Nekem ma fura kedvem volt. Meghatározhatatlan. Felvettem a bő, piros nadrágom, és lezavartam egy takarítást. Hogy tisztán lássam a dolgokat a polcon, padlón, mindenhol. Jól esett. Mint a délelőtti séta a csendes kis faluban. Az órákig tartó, időtlen beszélgetés az élet apró dolgairól. Ráérősen, sietség nélkül. Eljövök még ide, azt hiszem. Félelem és áldozat nélkül, csupán szeretetből. Mert így fogadnak engem is itt.

sulitalálkozó - napozom

Ülök a napon és szenvedek, azaz napozom. Azért ülök a napon, mert fehér a bőröm, kell a természetes D vitamin, mert vasárnap délelőtt van, most megtehetem, mert van időm, dolgom nincs, a nap is süt, az erkély is üres. Minden feltétel adott a napozáshoz.
Fél órát fogok napozni, eldöntöttem, ez hamar eltelik. De a fél óra nem telik hamar. Mert az idő relatív. Zenét hallgatok közben és gondolkodom. Titokban. Mostanában titokban gondolkodom. Mert anyukám megmondta, hogy nem kell mindenről tudnia mindenkinek, és anyukámnak igaza volt. Tehát gondolkodom. Titokban.
Titkos tanfolyamot végzek, az első leckén gondolkodom. És a megelőző tanulmányokról. Gondolkodni jó. Játszani is. Zenét hallgatni is.
Volt sulitalálkozónk, harminc éves. Ott voltam most is, és elégedetten vettem tudomásul, hogy senki nem változott. Ez biztos, mert nagyon figyeltem. A tény, hogy nem változtunk, igazolta a gondolataimat. Azaz mégis változott valami: a fészeres bulik helyét étterem vette át, puccos. Puccosabbak lettünk. Volt, aki nem. Ők nem változtak a puccban.
Fura helyzet, harminc év, és ugyanazok a tekintetek. Kedvem lett volna rákacsintani mindegyikre. Nem tettem - csak néhányukéra - akik értik a kacsintást. Mert a kacsintást érteni kell. Adni is, és kapni is
Napozom. Eltelt húsz perc, maradt tíz. Sokat kellene a Nap melegében ülnöm, egy helyben ülni viszont nem szeretek. Harminc éve sem szerettem. Van akinek úgy tűnik, hogy egy helyben rostokolok, de nem így van. Ez csak a látszat, az illúzió. A valóság egészen más. Ha elmondanám a valóságot, nem hinnétek, hogy ez a valóság. Azt hinnétek, hogy illúzió. És engem ez nagyon szórakoztatna. Mégsem mondom el, mert most más szórakoztat. Az szórakoztat, hogy nem mondom el a gondolataimat.
A találkozón belém villant, hogy én nem építettem házat! Talán mert nem akarok helyben maradni. Álmaim netovábbja a lakóautó. Még mindig. Harminc év után is.

pszichodráma

Csoportterápia - pszichodráma. Védett környezet, játszunk. Van színpad és vannak szereplők. Színre visszük a lelkünket, a gubancainkat, a gátjainkat és zsilipjeinket. Védett környezet, lekerülnek a maszkok, szerepjátszás szerepek nélkül. Néhány napig önmagunk vagyunk. Néhány napig megéljük, kimondjuk, eljátszuk azt, amit a mindennapokban nem élünk meg, nem mondunk ki, nem játszunk el. Miért nem?
Ismerkedünk önmagunkkal és társainkkal a drámában, nézzük önmagunkat és társainkat kívülről és belülről. A játékom ma te játszod, holnap én a tiédet, hogy láthassam, hogy láthassad azt, aki vagyok, aki vagy. Játszunk ismeretlenül, ismeretlen környezetben lemeztelenítve a gondolatainkat, érzéseinket, majd hagyunk ott mindent a rögtönzött színpadon. Visszük magunkban és magunkkal az élményeinket, visszük a mindennapok drámáiba, belelopjuk az álmainkba, a tetteinkbe, adjuk tovább, mert mindannyian emberekkel dolgozunk. Furcsán hangzik ez, emberekkel dolgozni. Érzésekkel, gondolatokkal, megfogalmazottakkal és ki nem mondottakkal egyaránt.
Lánc, lánc, eszterlánc, forgunk körbe, körbe-körbe. Kifordulunk, majd ismét vissza, körbe-körbe a végtelenségig.
Emberi játékok és játszmák. Játszani játszma nélkül, nem védett környezetben, nem rögtönzött színpadon, lehet vajon? Akkor is, ha nincs vezető, védő csoport, aki rád bólint, hogy jól van ez így, jól vagy te így, ne bántsd önmagad vádakkal, ne kérdőjelezd meg emberi értéked, ne, ne tedd!
Pszichodramatikus gyakorlatok. Rég voltak. Felvettük az álarcainkat, nagy gonddal készítettük el. Felvettük, hogy aztán letegyük és meztelen arcunkat mutassuk. Meztelen arcunkat mutattuk, és mert sérülékeny és bántható volt, megtanultuk megvédeni azt. És mert emberekkel dolgozunk, megtanultunk erőt nyerni valahonnan, nem belőled, nem belőle, hanem valahonnan, isten tudja honnan, bizalomból, szeretetből talán. Nem tudom. Hogy ennek ára volt, mondod? Igen, így van. Játszani nem védett környezetben, önmagad vezetőjeként. Szabadságnak hívják, nem?

beültetés

Hajnalban ébredek. Fogászatra kell mennem. Nem tudom, hogy mi vár rám. Azaz csak annyit tudok, hogy fogbeültetés következik előzetes csontpótlással. Félek. A fájdalomtól félek. Feszül bennem a hangulat. Egy újabb ismeretlen kihívás.
Nem veszek be nyugtatót, nyugodt vagyok. Ha elkezdtem, akkor végigjárom. Akkor is, ha az ismeretlen félelme van még bennem.
Bekapom az érzéstelenítőt. A doki határozott, nyugodt és derűs. Beszélgetünk. Ő szavakkal, én bólintással. Jó lenne, ha az emberek értenék a virágok üzenetét, mondja. Bólintok.
Most én vagyok a páciens, ő a doki. Azt tudom, hogy ami történni fog, az mindkettőnktől függ. Tudom, mert máskor én vagyok a doki. Ő dolgozik, pontos és hibátlan munkát kell végeznie. Nekem meg pontos visszajelzéseket kell adnom, és ki kell tennem magamból a feszültséget. Sikerülni fog, tudom, mert ebben meg ő segít nekem. Két irányú kommunikáció, működik. Megnyugszom.
Ő fúr és farag, én figyelem a testem jelzéseit. Fájdalom nincs. A csontomat takarítja, fura érzés. Vékony és törékeny a csontlemez, mondja. Számítottam rá. Csontot kell pótolni. Erre is. Nincs gond, amíg meg nem érzem a vérem édeskés illatát. Ez az illat az, amit soha nem bírtam. A friss, meleg vér édes illata. Beszivárog a pórusaimba, a sejtjeimbe. Kitölti a gondolataim helyét. Hiába a légkondicionált műtő, melegem van. Össze kell szednem magam, és kinyitom a szemem. A doki határozott nyugalommal végzi a dolgát. Mozdulatai, nyugalma nullázzák az illatokat. Jól vagyok.
A lassú lépések tétele követ itt is. Befejezzük. Ő a munkát, én a visszajelzéseket. Egy hét múlva folytatjuk. A többivel. Akkor majd könnyebb lesz, mert ismerőssé vált az ismeretlen. Én tudom, hogy mit fogok érezni, kevésbé leszek feszült, ő meg ezáltal többet tud dolgozni. Jó ez így.
Hazafelé Zalán vezet. Arról beszélgetünk, hogy van amikor a látszólagos semmittevésben tanulunk fontos dolgokat. Testközelbe hozni az életet csak úgy lehet, ha megéljük a történéseit. Nyitott szemmel és lélekkel élni, van akinek ez a tankönyve. Mert nem vagyunk egyformák. Így is lehet holtig tanulni.

Megtanultam

Megtanultam, a lassú lépések tételét. A lassú lépések arra jók, hogy idő legyen széttekinteni magam körül. A rohanás, a gyors ritmus kifáraszt lelkileg, testileg egyaránt. A gyors mosoly, gyors ölelés aláássa az élvezetet, mint ahogy a gyors evés elrontja az ízek harmóniáját.
Megtanultam elfogadni mindent, ami nem bánt és nem rontja kedvem, nem oltja hangulatom. Ha nyitva tartom a szemem, a lelkem, az eszem, akkor látom és érzékelem a színeket. Mert a színek azért vannak, hogy lássuk őket, mint ahogy a hangok azért, hogy halljuk , a szavak, hogy értsük, az érintések, hogy érezzük. A dolgok akkor vannak egyensúlyban, amikor az éjszakát követi a nappal, a sötétet a világos, a szépet a rusnya, a békét az erőszak, a születést a halál. Mert mindennek van ellentétes párja, hogy oda ne legyen a harmónia. Az élet filozófiája, ősrégi.
A legfontosabb talán az, hogy megtanultam használni a szavakat. Ezért vannak a szavak. Hogy kimondjuk, hogy nevet és értelmet adjunk a dolgoknak, hangulatoknak, érzéseknek és érzelmeknek. Használom a szavakat, tudatosan. Hogy kifejezzem azt, amit mondani akarok. Hogy azt fejezzem ki, amit ki akarok fejezni. Tanulok bánni velük, mint egykoron lovagok a karddal. Szópárbaj. A szó ereje. Villan és lesújt. Megbénít vagy szárnyakat ad. Akárcsak a tekintet, a mozdulat, a mimika.
Használati utasítás hozzám, hozzád, hozzá. Ezt kellene a zsebünkben hordjuk. Vigyázat!, őszinte ember vagyok, érzékeny vagyok, mosolyogj, ha hozzám szólsz, nem bírom a kritikát, ne érj hozzám, ne kotorássz az életemben, stb. Egyszerűsítené a kommunikációt másokkal és önmagunkkal.

mélyen le

Szombat van, nem akarok itthon maradni. Fogászati tortúráim emléke frissen él bennem, kivinném szélesebb környezetbe, hadd oszoljék a végtelen térben.
Fekszem a napon, jó lenne valami szépre gondolni, magamba szippantani a meleget, elnyelni, megtelni vele. Nem megy. Dühös vagyok. Arra a dokira vagyok dühös, aki néhány évvel ezelőtt kezelte a fogam. Valamilyen furcsa asszociáció folytán eszembe villan, hogy hasonló dühöt éreztem még egykoron. Akkor hipnózist tanultam. Pontosabban ez volt a szándékom, de gyorsan lemondtam róla. Mindjárt az első bemutató után. Oktatónk mélyen önmagunkba vitt le, egyre lennebb. Szuggerálta a mélységet. A félmélységnél tarthattam, amikor iszonyatos félelmet és szorongást éreztem. Szerettem volna kilépni rögtön és azonnal. Nem tettem. Kíváncsi voltam, hogy meddig lehet ezt fokozni. Megtudtam. A pánikig. Ha hipnotikus állapotba nem kerültem, szorongani megtanultam. Az effajta tanulmányokból is elég volt, ilyent senkivel el nem művelek, döntöttem el rögvest.
Azóta többször is kérdésként villan fel bennem: mi lehetett a gond? A választ nem tudom, csak sejtem. A mélyen le, ez volt a gond. Süllyedés valahova a mélységbe, ahol sötét van. Tudatos lényem tiltakozása az efféle módosítása ellen. Hinnem kellett volna neki.
A tudat és tudattalan egyensúlyából ered lényünk harmóniája. Így van vajon? A harmónia hipnózisa. Igen, ezt megtanulnám, hogy taníthassam.
Ezután tudatos bizalommal megyek fogászatra. A bizalom egymagában nem elég. Kell az éberség - akárcsak a tanulásban.

Rendszer

Az ember a legmagasabb rendű lény a földön. Állítólag. Ezt nem én állítom. Nem is tagadom.
A növény- és állatvilágból álló természetben van rendszer. Ez szabályozó erőként működik. Ettől rendszer. A legmagasabb rendű lény legprimitívebb csoportjánál, a természeti népek közösségében is fellelhető a rendszer. Minél primitívebb a közösség, annál erősebb a rendszer. Minél erősebb a rendszer, annál nagyobb a biztonság.
Az ember a legmagasabb rendű lény a földön. Ezért van saját rendszere. Mert magasabb rendű rendszerben érzi jól magát, ez talál hozzá. Ezért megalkotja a saját rendszerét, amelyet majd ő szabályoz magasrendűen. Szabályok, törvények halmaza, sok, sok, sok és még több. Ebből lesz a káosz, a fizika törvényei szerint. A mennyiségi halmozódásból. A kaotikus rend, a legmagasabb rendű lény élettere. Minél erősebb a káosz, annál nagyobb a bizonytalanság.
Nem tudom, hogy mi lehettem az előző életemben, de nyugtalanít a magasabbrendűségem. Mert ember vagyok, nem természetes közösségben. És ez rossz, mert a kaotikus rend bizonytalanságában nem érzem magam otthon. Pedig állítólag azért születtünk erre a világra, hogy valahol otthon legyünk benne. Igaz, ezt sem én állítom. Nem is tagadom. Keresem.

két poggyásznyi élet

Néha valami belső kényszer folytán cselekszem dolgokat. Így történt, hogy valami belső kényszer folytán eldöntöttem, hogy átrendezem a lakást. Azzal a szobával kezdtem, amelyikben a tévé van. Pontosabban a tévével kezdtem. Belerendeztem egy megfelelő méretű dobozba, összekulcsoltam az antenna kábelt a távirányítóval, és lezártam a doboz födelét. Nyugodj békében!, mormoltam, és száműztem a lakásból. Vele együtt a tévés asztalt is. Ámen.
Az első órákban hiányzott, valami furcsa nyugtalanság volt bennem: mi lesz, ha majd egyszer meg akarok nézni valamit, mondjuk egy filmet, vagy akár az esti híradót? Hetek, hónapok óta nem akartál megnézni semmit, nyugtattam magam, mégsem maradtál le semmiről.
Vannak dolgaink, emlékeink, amik ott porosodnak a polcainkon. Évek során felgyűlt, megélt pillanataink. Őrizzük. Hogy bármikor előkaphassuk őket. Albumnyi fotók, megfakult életképek.
Ha indulnom kellene, bele a világba, és két poggyásznyi életet vihetnék, mi kerülne bele? Nézek szét a lakásban, be a gardróbba, kutatok a polcokon. Nehéz összeszedni két poggyásznyi életet, nehéz kiválasztani a legfontosabbakat.
Így van ez az életben is, gondolom, pedig be jó volna néha két poggyásszal elindulni...bele a világba. Megtölteni őket a legfontosabbakkal, és élni belőlük, velük.
Körülvesszük magunkat emlékekkel, évek óta nem használt dolgokkal, gardróbban felejtett ruhákkal, repedt kávéscsészékkel, színét vesztett pillanatokkal, polcon felejtett, soha nem olvasott könyvekkel. Ezek lesznek az értékeink, a bizonyosságaink, a helyhez kötöttségünk biztos gyökerei. Begyökeresedünk, eggyé válunk velük, belekopunk a fakóságukba. Miért?
Amíg befejezem az elmélkedést megtelik jó néhány doboz, és egyre nagyobb lesz a tér, világosodik a szoba, lesz egyre tágasabb. Tetszik. A tévé sem hiányzik már, helyén a most virágzó orchidea sokkal kellemesebb látvány.

jól van ez így

Vasárnap reggel. Még nem nyitom ki a szemem, próbálom megérezni a napot, azt, hogy mire ébredek. Csend van, nyugalom. Jól vagyok.
Elkészítem a kávét, majd visszaülök az ágyba, szembe a felkelő nappal. A tegnapi nap van bennem. Kirándultunk, pontosabban beültünk az autóba, és mentünk. Oda és vissza. Egész nap. Közben beszélgettünk, majd hallgattunk, aztán ismét beszélgettünk és zenét hallgattunk. Ha lehetne három kívánságunk, mi lenne az? Játék a gondolatokkal, álmokkal, vágyakkal. Üres lenne az élet nélkülük.
Estére elálmosodom, álmosan vezetek. Álmosan gondolkodom, álmosan álmodok. Álmosan reng a föld is, nem vesszük észre. Talán azért, mert autóban ülünk, talán azért, mert ideig-óráig nem érdekel az autón kívüli világ.
Kiürül a kávésbögrém, nem akaródzik felkelni. Filmet fogok nézni, baráttól kaptam ajándékba. A film jó, szeretem a hangulatát, értem az üzenetet. Köszönöm. Arra gondolok, hogy felnőtté válni azt jelenti, hogy vastagon befedni, elrejteni azt, ami egykoron annyira igaz volt. Tenni ezt azért, hogy vastagon befedjük, elrejtsük azt, hogy elárultuk önmagunkat, a vágyainkat, játékos, kalandos kedvünket, nevetésünket. Száműztük vagy becseréltük, áruba bocsátottuk.
Infantilis vagy, mondá egykoron valaki, aki fontos volt nekem. Felnőttségének teljes tudatában közölte velem megcáfolhatatlanul. Nem értettem. Most sem értem. Azt hiszem soha nem fogom érteni. Az egyértelmű volt viszont, hogy ő felnőtt, és én nem tudtam követni.
Manuel ismer egy előző életéből. Én nem emlékszem. Emlékeim legkorábbi keltezése életem negyedik évére tehető. Azt hiszem. Nem esküdnék rá, de nem is nagyon fontos. Utazni valamelyik korábbi életembe, azt nem szeretnék. Lefoglal a jelen, a most és itt. A pillanat hangulata, illata, színe. Kíváncsiságom nem terjed tovább.
Saját ritmusom szerint élem az életem. Ez nem jelenti azt, hogy egyedül. Azt jelenti, hogy a saját ritmusom szerint. Ha siettetni próbálsz, akkor megfájdul a bokám. Még mindig, azóta is. Mert a sietség miatt nem látni a legegyszerűbb dolgokat, a tekinteteket és nem érezni a gondolatokat. Sem a sajátomat, sem a másét. Kimarad a legfontosabb, és a bokám is fáj. Nem éri meg.
Szóval tökéletes ez a vasárnap reggel. Baráti üzenetek várnak a postaládámban, és virágzik a növény a konyhai cserépben. Nem tudom a nevét, talán kála. A virága tölcséres, lassan bomlik, fehéren. Örülök neki. A hajam megmosom, elrendezem. Ahogy szereted. Így marad ideig-óráig, az első fuvallatig, hogy aztán minden hajam szála a maga rendje szerint csavarodjék, göndörödjék. Jól van ez így.

az élet dolgai

Hazudni nem érdemes, belebonyolódsz hamar. Megalázóvá és szokássá, sőt szenvedéllyé válhat. Őszintének lenni viszont nem könnyű, genetikai adottság kell hozzá. Néhanapján bátorság, sőt vakmerőség is. A vakmerőség viszont értelmetlen veszélyt rejthet magában. A hazugság és igazmondás köztes formája a mellébeszélés, elhallgatás. A fehér és fekete közti közti szürke. Ami nem fehér és nem fekete. Szürke.
A szürkének vannak árnyalatai. A kompromisszum színe galambszürke. Acélszürke a lenyakazott indulat színe.
Viselkedésünk etikett és modor által szabályozott. Ebben is különbözünk az állatoktól. A mélyre zárt ösztön ha szabad utat kapna és helyet cserélne a beszabályozottal - ez lenne a káosz?, vagy éppen a rend? Om mani padme hum, a kincs, a drágakő, a lótusz kelyhében rejtve. Az ösztön, bennünk, valahol.
A tudattalan feltárása - furcsán hangzik. Mi a tudattalan? Nem tudatos lelki esemény, netán folyamat. Elfojtott sérelmek, fájdalmak, örömek, vágyak gyümölcse. Fáradt, piszkos szürke. Ha feltárod, tudatossá válik. Fehér lesz vagy fekete?
Puccos lakkcipő, kopott farmer: az eklektika szépséges izgalma, izgalmas szépsége.
Hadd éljünk még, mondod, hogy segíthessünk a gyermekeinknek. Döbbenten pillantok sápadt arcodra, arcod eltűnik a szavaid mögött, felszívódik, alaktalanná válik. Élni akarok, sikolt fel bennem a vágy, önmagamért. A szeretet nem áldozat, nem támasz és nem mankó. Szeretem a gyermekeimet. Elengedem őket, a kezüket és döntéseiket, mert szeretem őket. Akár az életemet, a napfelkeltéket, a tunyulós perceket. És élni akarok önmagamért.

gyom és sémák

Reggel van, nem a megszokott helyen ébredek. Igyekszem ki az ágyból. A konyha rendetlen, a tegnapról maradt így, a gondolataim is azok. Rendet kellene rakni. Egy jó kis rendet, vidámat. Csend van, mindenki alszik még, Anett csapkodja csak a tálat a kalitka falához. Hevesen teszi, reggeli lendülettel, és amint észreveszi, hogy figyelem, éktelen rikácsolásba kezd. Nevetnem kell. Megiszom a reggeli kávém, Anettnek kiporciózom a magot. A rendtevést a konyha előtti erkélyen kezdem. Szépen zöldell a snidling, vajkrémes pirítóshoz kitűnő. A virágos ládákban is van valami, már nem emlékszem, hogy mit ültettem oda évekkel ezelőtt. Nem virágot, az biztos. Azért nem virágot, mert gyakran fúj a szél, és megtépázza a szirmait. Az erkélyláda ugyanis magasan van. Ki kellene szedni a gyomokat, gondolom, és kezem máris cselekvésre lendül. A gyom virágzik. Apró kis színes virágokat. Miért is akarom kiszedni? Nem tudom. Mert egyszer valaki azt mondta, hogy a gyomokat ki kell szedni. Mert elnyomják a többi növény fejlődését. Itt nincs többi növény. Azaz van, de jól elfér a gyomnak nevezett mellett, ami nem is ronda egyébként. Nem tépem ki, döntök, sőt adok egy csurrantásnyi vizet neki is.
Amíg teszem a rendet a konyhában, majd a lakásban, arra gondolok, hogy alig van néhány dolog, amit nem úgy teszek, ahogy valaki mondta valaha, hogy tegyem. Nem jól van ez így. Vagy mégis? Nem érek rá belebonyolódni a pro és kontra érvekbe, a gyakorlat a sémák szerint zajlik. Telik a nap, mint bármikor máskor. Percre másolva. Az ismétlődő, szokássá merevült órák biztonsága. Sémák. Magamban tiltakozom ellenük.
Ebédelünk a fiukkal, beszélgetünk közben. Szeretem a hármasban eltöltött perceket. Ilyenkor él az idő. Tudás és tapasztalat, gondolatok, kérdések és válaszok, mi vagyunk, ők és én. Vannak vágyaink, különbözőek.
Midlife krízis, mondta a fiam, a középkorúaké. Megragad bennem szó, kísért napokig. Elég sematikusan hangzik ez is. Talán valósága is van, nem tudom. Talán nem is fontos. Az adott helyen és időben megélt pillanat tartalma személyre szabott, kívülállóként aligha értékelhető. Újabb példája a nem általánosíthatónak. Elégedetté tesz a gondolat, mosolyra áll az elmém. A gyomot nem fogom kiszedni, a sémákat sem követni. Akkor sem, ha krízis a neve, közlöm Anettel, és adok még egy adag magot neki. És a lakást rövidesen át fogom rendezni.

néha jó a semmi

Néha jó a semmi. Fekszem a földön, az ágyon, a padlón, bárhol, izmom ellazul, rostjaira válik. Agyam kiürül, gondolataim szertefoszlanak. Az idő megszűnik, a pillanat végtelenné válik, és lágyan lógok bele a semmibe. Gondolat és érzelem, logika és ráció - furán cseng a szó - , elsuhan valahol, súlytalanul. És jó, jó a semmi. Finom leheletnyi, lágyan elegáns, törékeny csipke - csend, térben és időben végtelen lét.
Semmivé váló szavak, évek és szerepek. Ki voltam, ki vagyok? Semmivé váló kérdések. A pillanat lágy ölelése, válasz nélküli értelem. Tudománytalan bölcselet....jó, jó a semmi. Szétpattanó szappanbuborék, lágyan csendülő akkord, imamalom. A kedvenc mantrám, mondád, a lótusz rejti kelyheiben. Kincsként őriztelek, elengedlek, légy szabad, térben és időben végtelen.
Kör - kereszt, az imám a semmihez, a térben és időben végtelenhez, a meg nem feszítetthez, a szeretethez. Fekszem, agyam lazán hagyja el koponyám, a végtelen semmi részeként leszek tér és idő, kozmikus értelem, tudománytalan bölcselet, dallam.

húsvét

Szeretet. Nem éljük és nem értjük. Éhezünk rá, mint nélkülözhetetlenre, megkapjuk és megtagadjuk. Az elfogadó, feltétel nélküli szeretet. Szükségünk van rá, szomjazzuk, mint vizet a sivatagban, majd inkább kiszikkadunk, és akkor sem nyúlunk érte. Délibábnyi boldogság, ezzé válik, majd a lepel, az bizonyítja, hogy talán volt valaha.
Szeretsz te engem?, kérdeztem. És mondd, miért? Igen, mondá, és nem tudta, hogy miért. Ezért elhittem neki.
Sürgött - forgott körülöttem, és időnként megérintett, úgy is mondhatnám, hogy elcsent néhány érintést. Játékosan, könnyedén, mint a balga - hanna tánca. Szeretem a bőröd, mondta, nézd, hasonlít az enyémre, és tekintete nevetett. Nyelvét nem értettem, ő sem az enyémet. Halld, amit mondok, és olvass a szememből, mondta, így megértjük majd egymást. Így történt. Pont így, és pont ennyi.
Szomorú voltam, elkeseredett. Átölelt, egy mozdulat volt csupán, magányt oszlató, majd tenyerembe nyomta a kincsét, egy kis kristályt....mert akkor nekem volt nagyobb szükségem rá. Megőriztem, majd tovább adom. Szeretetből.
Órákon át kutyagoltunk együtt, néhány mondat volt, amit váltottunk. Kanadából jött, édesanyám jámborságát sugározta. Néhányszor megállt, megszorította a fellazult kötést. Leültem mellé, mindig mosolygott. Megölelt, amikor elváltunk, és jó volt visszaölelni.
Szeretet. Értem és érzem. Éhezem, adom és kapom. Fontos nekem. Neked is, neki is. Akkor valós, ha nem kér áldozatot, sem bizonyítékot, ígéretet sem, csak van. Nem feszít keresztre, fájdalmat sem okoz, csodákat sem követel, egyszerűen csak van. Sugárzik, melegít, lazít, lágyít, akár a Nap.

találkozások

Hideg van. Bennem van a hideg. Bebújok az ágyba. Korán van még a lefekvéshez. Este kilenc óra van. Nem baj.
Fura: rutinból teszem a dolgaimat. Rutinból felkelek, rutinból mosolygok, rutinból lefekszem. Nem vonz illat, fény, hang. Semmi nem vonz. Ez ma ilyen nap - akárcsak a tegnapi.
Rájövök, hogy rutinból lehet élni is, enni, inni, szeretkezni.....rutinból gyógyítani, beszélgetni. Felcserélhetők a hétfők a péntekekkel, a keddek a csütörtökökkel. A rutin sivár monotóniája. Szürke, színtelen, hangtalan. Pergamen bőrű, megsárgult fogú vigyor. Rutin.
Valami ősi, vad sámántánc, ez kellene. Mozgás, levegő, játék. Mosoly és nevetés, könnyedén, lágyan csendülő, vidáman hersenő friss harapás.
Egyre-nehezebb-ez-már-csak-ilyen kedvetlen sirámok, szürkén mélyülő ráncok, mindentudó ostobaságok - unom, unom, unom. Több ez, mint unalom, lélekölő undor. Fázom.
Aludni fogok. Álmodni. Színesen. Pörgősen. Mindig mást. Élő életet, hangokat, fényeket. Álmomban élek, ébren álmodok. Fura állapot.

terméskő

Juergen azt mondta, hogy nem az öklömnyi terméskövek miatt fáj a lábam, hanem az Út jelez: ez nem versenyfutás, hanem séta. Azóta sétálok. Lábam javuló fájdalma helyesel. Az agyam is sétál, rácsodálkozik dolgokra, mint soha nem látottakra. Próbálom magamévá tenni a ritmust, ellent nem mondani a lábam diktálta iramnak. Mint lassított kockái egy filmnek. Fura egy állapot.
Agyam is lassan mozdul, és valami, ott belül, eddig nem ismert nyugalmat kínál.
A tükörbe nézek, nézem önmagam, és önmagam visszatekint rám. Valami megváltozott, visszavonhatatlanul. Nyargalászásaim, csapongó gondolataim átminősültek, idegen formát nyertek. Indulataim, türelmetlenségeim lecsiszolódtak és higgadt bölcsességgel kezelem a dolgokat. Fura egy állapot. Szokatlan. És, bár idegen, jól érzem magam benne.
Ha nem lett volna a néhány kilométernyi, öklömnyi terméskő, akkor nem fájna a lábam és tovább nyargalásznám az életet, kemény lendülettel, acélosan, vakmerően és kihívóan. És akkor nem csodálkoznék rá dolgokra, mint soha nem látottakra. Talán ideje volt útra kelni és elkezdeni sétálni.

Camino

Nyolcszáz kilométer és harminc nap. Meg lehet tenni gyalog, biciklivel, lóháton. Akár autóbusszal, taxival, vonattal, autóval.
Megyek gyalog, hegyre fel, völgybe le, árkon - bokron át, hóban, sárban, napsütésben, porban, trágyalében, kristálytiszta patakban, templomtól templomig, amíg eltűnnek a templomok, és marad az út, megyek vidáman, nekikeseredve, kételyekkel, kérdésekkel, megyek lassan, aztán gyorsabban, lábam fájdalmával.......megyek. Miért? Nem tudom. Mert így adatott, mert bennem volt az Út vágya. A meg nem tervezett szabadság vágya, a minden és semmi vágya, a mindig más vágya. Egyedül és mindig valakivel, gond és gondoskodás nélkül, élni csak magamnak, csak magamra.
Egy hátizsáknyi hónap, kilenc kilónyi. Reggel bepakolom, este kirakom a dolgaimat. A kenyér és víz, az fontos, gyümölcs, csoki és teljes az étrend. Ez ilyen egyszerű, gondot nem okoz.
A jelek, a fésűs kagyló, a sárga nyíl, fontossá válnak. Jeltől jelig telnek a napok, szállástól szállásig. Kísér a Nap, körbejár mindennap, és a vándorbotom vége visszafoszlik. Gondolatok, emlékek, álmok és valóság, keresztény pogányság, pogány kereszténység....mit hirdethetett Szent Jakab? A választ akarom az Úttól. Megkapom, az utolsó napé, utolsó óráé a válasz - megadatik. Testem, lelkem, eszem érti, érzi a válasz igaz igazságát. Erről szólt az Út végig. A jelek ott voltak...hiba lett volna nem követni.

cím nélkül

Mikor teszünk jót és mikor rosszat? Kérdés, aminek a válasza a jövőben van, néha a nagyon távoli jövőben,.
Mikor döntünk helyesen és mikor nem? Amikor a belső hang ellentmond minden rációnak?
Mikor megyünk fejjel a falnak?, azzal a gondolattal, hogy majd csak kibírja....a fal.
Meddig tart a felelősségünk és meddig a szabadságunk?
Egy kis nyugi....és vitustáncot jár a nyughatatlan nyugtalanság.
Ki vagyok én?, és szembe vigyorog a kérdés.
A szabad szabadság....ajándék vagy kihívás? A rózsaszirmos, luxusszállós medencét ismerem...miért a semmi kell nekem?
Szexus....szimulákrum.
Forralt bor hullafáradtan....az élet szerelmes szeretete.

jujjj

Kedd délután, szabad vagyok. Azaz volna néhány dolgom, de a tunyulás mellett döntök forralt borral fűszerezve. Aztán jöhet az internetes kutakodás, keresgélés : valamit talán mégis tudnom kellene az Útról, amire vasárnap hajnalban indulok.
Kissé ijesztő válik, valósággá válnak a távolságok, és kiderül az is, hogy a legtöbb szállás májusban nyit....én meg márciusban megyek. Néhány éjszaka sorsa is kérdéses még.....és csak remélni tudom, hogy Barcelonának csak egy reptere van.
Olyan ez az Út, mint az életem: fejjel a falnak, a túlélem mottójával. Behunyom a szemem, és jöjjön aminek jönnie kell.....a hittel, hogy az jön, aminek jönnie kell.
A hetem tele van, nincs már időm további keresgélésre, adatgyűjtésre. Szerdán dolgozom, a délelőtt - délután között pedig barátnőmmel ebédelek. Csütörtök a munkáé, délután pedig új frizurát kapok. Pénteken a rendelőben vagyok, rendben hagyom, hogy rendben kapjam. Ebédelni édesanyámhoz megyek, indulás előtt kell a szava, ölelése. Szombaton csomagolok.....még nincs zsákom. A belevaló megvan, barátaim adták össze. Kiegészítem néhány személyes holmival és kész.
Ami ijesztő volt, az lassan átalakul....valami kifejezhetetlen örömmé. Harmincegy nap, szervezetlen, kissé eszement és nagyon szabad. Végre! És lesz, aminek lennie kell. Az Út, ami az életem: lett, aminek lennie kellett. Távol attól, amit terveztem, akartam. Magamban pedig viszem a kincsem.

játék

Gyönyörű, világos, fényes napfelkelte. Vasárnap.
Kellett nagyon, most és ma.
Van kedvem olvasni, van kedvem gondolatokkal játszani. Van kedvem megtenni dolgokat, amik a tegnap még iszonyú nehéznek, lehetetlennek tűntek. A fény ereje.
Utak. Lelki, spirituális, mentális út. Értelmet nyer mindhárom. A három út összefonódása, találkozása és ötvöződése, ez a szentháromság, az isteni teljesség.
Szimbólumok...megfejtésük az elme gyönyöre, a mesteri szinten űzött isteni játék. A lét értelme.

elengedtettem

Szombat. Úgy ébredek, ahogy elaludtam, az elmúlt hét eklektikus hangulatával. Alvás és ébrenlét köztes létében gondolatfoszlányok tűnnek fel és el. Igen, az Út.
Egy út, mint a többi is, a különbség csupán annyi, hogy most egyedül megyek. Tudom hogy hová és mégsem. Kinyitom a könyvet, majd becsukom. Előveszem a másikat, ahhoz sincs türelmem. Ez az út most az enyém, talán ez a gond. Van harmincegy nap, ami csak az enyém. Furcsa állapot. Harmincegy nap, amikor nem másra figyelek, amikor nem kérdezek és nem kérdeznek engem sem. Életem első napjai, amikor magam vagyok magammal és magamért. Úgy teszem meg, ahogy akarom, a döntéseimet csak magamért hozom és csak magamnak.
Miért?, hangzik el a kérdés. Egyre bizonytalanabb leszek a válaszban, nem tudom. Nincsenek nagy kérdéseim, amikre választ várnék, nincsenek már feldolgozatlan lelki problémáim. Az ok, a cél, ami egykoron annyira fontos volt, sehol nincs már. Csupán a vágy, hogy elinduljak.
Csend van most körülöttem, teljes nyugalom. Kint napfénytelen, szürke tél. Bennem pedig valami egészen más. Zavar az összhang teljes hiánya.
A nem véletlen véletlenek. Körülöttem és bennem rendeződik minden, elsimulnak a dolgok. Kapcsolatok távolodnak, elengednek...kérj és megadatik...A kagyló, az izomlazító kenőcsöt tartalmazó kis tégely, az ámbra illata, néhány lelkemhez szóló üzenet, a lábamhoz nőtt csizmám, ezeket biztos, hogy viszem. Édesanyám rövid mondata: jó lenne, ha egy kicsit gyakrabban jönnél. Miért is nem megyek gyakrabban?
A néha jó a semmi hangulatában villan fel a gondolat: így érezhettem magam, amikor elengedték a kezem, és életem első önálló lépéseit tettem. Ez az, ez van bennem. Elengedtettem, hogy önálló, magamnak ajándékozott harmincegy napom szabadon élhessem. Köszönöm.

Út

Fáradt vagyok. Vagy inkább türelmetlen. Készülnöm kellene az Útra. Olvasni, tervezni, vagy valami hasonlót. Nem megy. Döntök: nem fogok olvasni, tervezni sem. Legyen ez egy meg nem tervezett út.
Mit vigyek magammal? Mi legyen a zsákomban, ami nem több, mint hat kiló - zsákostól -? Mi az, ami feltétlenül szükséges? Önmagam és a vágy, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor semmid nincs.....önmagadon és a barátaid jókívánságain kívül. Ezt viszem, és ezeknek nincs kilogrammokban kifejezhető súlya.
Rend...rendben hagyni a dolgaimat, hogy rendbe érkezzem vissza. Mi a rendem? A fiaim, a szüleim és öcsém, a barátaim és kapcsolataim, a betegeim, az életem, az itteni életem. Rendben kell hagynom őket, hogy rendben legyen a lelkem. Lassan értelmet nyernek a dolgok, és egyértelművé válik a rend, az én rendem. Felelősségek? Talán. Nem tudom. Fogalmazhatnék úgy is, hogy az életem. Amiből kilépni készülök, hogy magamra maradjak önmagammal. Ezt jelenti nekem az Út.
Barátom mondta, hogy elindulok majd még egyszer - ővele-. Lehet, hogy így lesz, nem tudom. Ha valaki azt mondaná, hogy elmondja a jövőmet, jó erősen bedugnám mindkét fülem: nem érdekel, a jelen, az a fontos nekem. És a jelenben önmagam akarok lenni önmagammal. Mert önmagamra szántam a legkevesebb időt mindeddig. És ideje lőn, hogy szembenézzek....önmagammal. Ezért értelmetlen a készülődés, tervezgetés, olvasgatás, térképezés. Ez az út most másról szól: önmagamról, és készen állok a találkozásra.

szabadság

Éjjel van, ajtócsengő hangjára ébredek. Zalán jött haza, itthon felejtette a kulcsot. Előbb az órára nézek, három óra van, majd a tükörbe pillantok. Álmos vagyok, a hajam meg rendetlen.
Jó lenne, ha kivasalnád a hajam, mondom. -Most?, kérdi. Válaszként célba veszem a hűtőt, éhes vagyok. Van még torta, remek. Megeszem a felét, Zalán a másikat, aztán jó éjt mondunk egymásnak.
Napok telnek el, és rájövök, hogy a szabadságnak ára van. Jól érzem magam benne, döntéseim az enyémek, a következményei is. Nincsenek elvárások, feltételek, maszkok, játszmák. Önként vállaltam, önként fizetek érte, valamit valamiért, és kiegyenlítődnek a dolgok.
Zalán elutazik, ismét kiürül a lakás. Áprilisben találkozunk, és amikor kimondjuk, tudjuk, hogy márciusban lesz két hét, amikor nagyon távol leszünk egymástól mindhárman, én és a fiúk. Ilyen még nem volt.
Szabadság...nagyon különböző módon éljük meg. Mert nagyon különbözőek vagyunk. Elfogadás, elengedés, bizalom. Hordjuk magunkban bizonyosságként. Jó ez így.

kérj és megadatik

Kérj és megadatik. Fordított sorrendben élem meg: egyszer megadatik, aztán jut eszembe: talán kértem. Ha nem is fogalmaztam meg szóban, nem öntöttem mondatokba, bennem élt a vágya. Kértem, megadatott.
Camino, Út, Élet. Nagy vagy kis betűvel írva, mindegy. Valamikor eldöntöttem, hogy megteszem az Utat, mint ahogy valamikor eldöntötte valaki helyettem, hogy ideje megszületnem és én természetesnek véltem, vélem, hogy attól a pillanattól élek.
Fogalmam nincs, miért a Camino vonz, miért pont ezt választottam, és miért pont most. Olyan ez, mint amikor megszülettem: eldöntetett. Élek benne a világban, emberek között, és szeretem ezt. Az Útra egyedül megyek, mint ahogy egyedül születtem meg, egyedül hoztam a döntéseimet, egyedül viseltem megpróbáltatásaim, fájdalmaim, keserveim túlnyomó részét. Egyedül, mondom, aztán rádöbbenek, hogy nem teljesen volt így. Bajaim és nyavalyáim annyira nyilvánosak voltak mindig, mint most, mondtam bele a világba, és ezáltal soha nem voltam egyedül. Magányom látszólagos volt csak, valójában és mélységében talán soha nem voltam egyedül.
Gondolatok, segítségek, apró kis ajándékok, kézfogások, tekintetek, történések, mind elkísérnek, viszem magammal, fontosak nagyon. Kedveseim, szeretteim, ismerőseim, barátaim, társaim munkában és életben, most ti adtok, én pedig szeretettel fogadom. Kértem és megadatott? Talán kértem, mert szükségem van a szeretetetekre, és megadatott.
Az életet, akárcsak a párkapcsolatot, élni kell. Úgy ahogy az Utat járni. Őszintén, bizalommal, elfogadással és szeretettel. A többi adja magát, mondád. Egyszerű a tétel és mégis elbonyolódunk benne. Hogy el ne tévedj az Utadon, figyelned kell az útjelző táblákat, a jeleket. Ennyi kell tenned az életedben, a kapcsolataidban is. Egy idő után megszokod. Természetessé válik, ha megérted, hogy a jelek szerint haladj.... és ha nagyon akarsz valamit: kérj és megadatik.

kilenc - tíz és ennyi

IX. Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!
X. Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a felebarátod feleségét, szolgálóját, se szolgáló leányát, se ökrét, se szamarát, se semmit, ami a felebarátodé!
( Heidelbergi Káté)

Nem, nem, nem tudom. Ez nem isteni. Ez annyira emberi. Tulajdon, tulajdonjog, birtok, birtoklás, enyém, tiéd, övé.
Felebarátom ellen hamis tanúbizonyság? Nafene.Van ennek isteni üzenete? Ne pletykálkodj, hamisan ne vádolj, igaztalant ne állíts ember társadról. Ne légy irigy. Ne csábíts. Nem, nem, nem tudom. Ha mindez istentől jönne, csalódnék benne. Úgy döntöttem, hogy nem fogok....és marad az utolsó két parancsolat emberi, nagyon emberi.

nyolc - és szürke

VIII, Ne lopj. (Heidelbergi Káté)

"A korokban bizonyos javak eltulajdonításának ténye nagyon változó. De most itt nem ennek elemzéséről van szó, hanem hogyan tudjuk ma a lopások formáit nyomon követni. Mikor is lopnak meg minket, esetleg enyhén fogalmazva becsapnak, ennek milyen fokozatai vannak? Mikor válik bünténnyé egy becsapás?

..... Ha hétköznapi de nem csak hétköznapi embert valaki becsap, vagy megrágalmaz, azt mondják fordulj a törvényhez pereld be. Na itt kezdődik a bonyodalom, ha tényleg meg is teszi valaki. Addig húzódik a törvényes folyamat amíg a kedve az embernek elmegy tőle vagy az ellopott " valami" elértéktelenedik. Ezt pont a törvénykezés teszi lehetővé, de nem csak ez, hanem a jelen helyzet nagyon is megfelel a konjunktúrának, fenn is tartják.

Politikailag, a konjunktúra által szentesített a lopás....".

Szürke január. Szürke napfelkelte. Ne lopj! - szürke parancsolat.
Ne lopj....értéket, vagyont, gondolatot, életet, hétköznapokat...ne vedd el, ami nem a tied. Mi az enyém? , kérdem. Az életem, a gondolataim, a cselekedeteim, a mindennapjaim. Az enyém, ha nem veszed, veszi el....ha meg igen, akkor az nem feltétlenül jelenti azt, hogy elloptad, ellopta, mert lehet, hogy odaadtam neked, neki...önként, jószántamból. Ha meg önként adtam oda neked, neki, akkor lehet, hogy arra eszmélek, hogy nincs saját életem, gondolatom, cselekedetem, mindennapom, mert önként lemondtam róla. Egy idő után hiányozni fog. Hiányozni fogok magamnak. Fura, nem? Akkor hát megloptam önmagam? Hogy is van ez? Elvettem önmagamtól önmagam? A lopás egy sajátságos formája ez: lopni önmagunktól...akár álmokat, terveket, életet, levegőt.
Klónozás....ember klón. Mondjuk, hogy a sajátom. Ülünk egymással szemben, furcsa állapot. Én vagyok ő, vagy ő van én? Kicsavart kérdés, olyan mint ez a szemben ülős állapot - a saját klónommal. Melyikünk az igazi? Ellopott énem ő?
Van neked lelked? - kérdezném. Nem teszem. Nem akarom. Nincs neki, vagy ha van, akkor az enyémből van, vagy az enyém van neki. Ez lopás, önként felajánlott, önmagamból. Szürke gondolatok, színtelenek. Színét veszi a gondolat: loptam, önmagamat.
A parancsolat : igaz.

hét...kedvencem és pontosítok

VII. Ne paráználkodj.

(Heidelbergi Káté)

"Passzió vagy élvezet... nem csak biológiai létünk alap eleme, de azt a lehetőséget is magába hordozza, hogy tovább fejleszti gyarapítsa szellemi és anyagi javaimat. Hát igen el lehet gondolkodni, hogy mi is tulajdonképpen, hogy is nevezzük, hogyan fogalmazzuk meg? Hát végül is már mondjuk ki úgy, ahogy elődeink már megfogalmazták igen a szexről van szó.

Más passziókhoz képest a szex előnyökkel rendelkezik. Például olcsóbb, mint a sízés vagy a tenisz, hiszen az eszközök ingyen vannak. Nem kell akkora ügyesség hozzá, mint a biliárddákó kezeléséhez, de ez nem jelenti azt, hogy ne tenne jót a gyakorlás, az igyekezet. Eltekintve mindentől el kell ismerjük a szex rendszerint nagyobb élvezettel jár, mint a bélyeggyűjtés vagy a tv csatornákon az utazgatás. Nem elhanyagolható, hogy kevesebb játékos kell hozzá, mint egy futball mérkőzéshez.

Az elmúlt évszázadok során számtalan támadás érte a szexet...Talán az oka épp az egyszerűségében rejlik, abban hogy élvezetes és többnyire ártalmatlan tevékenység (nem gondolok az extrém esetekre). Eljutva a mai napig, a betegségek által korlátozott szexhez, ahhoz a tudathasadásos állapothoz mikor transzvesztiták kacagnak le ránk, férfiak nem tudják eldönteni nemüket, nők férfiaknak akarnak látszani, férfiak nőknek. Ha belegondolunk a jövőnkbe és eljátszunk a gondolattal, nem fogjuk tudni most nővel vagy férfival feküdtünk le. "

Hét....ez a kedvenc számom. Az én számom. Hetedikén születtem, és ez egy jó dolog, határozottan szerencsés esemény. Nekem az.
Hét. Hetedik parancsolat: ne paráználkodj! Első áldozás, első gyónás...Gyónom neki, helyette lelki atyámnak és a hetedik parancsolatnál elakadok. mit jelent paráználkodni?, kérdem. Várom a választ. Nincs. Ülök a gyóntatóban és várok. A válasz késik, azaz egyáltalán nincs is, befejezettnek tekintetik a gyónás, mehetek imádkozni. Aztán már azért megyek rendszeresen gyónni, hogy elakadjunk ennél a tételnél.
Évek telnek el, tudom, hogy mi a szex, a nemiség, a szexualitás, a szeretkezés....és még mindig nem tudom, hogy mi a paráznaság.
Nem, a paráznaság, az nem szex, nincs köze hozzá. Sem a transzvesztitákhoz, sem az apácákhoz, sem a nemiségüket, identitásukat így vagy úgy élőkhöz.
Talán az örömlányok tételnél kellene keresgélni....kiárusított szexualitás, kéjszerző szolgáltatás? Talán.
Mária Magdolna, ő is örömlány volt. Nem? Aztán lőn tanítvány, egyike a legkedvesebbeknek. Az egyetlen nő, a tanítványok közül. Egyike a leghűségesebbeknek. Talán feleszmélt, hogy bűn, amit ő művel. Igen, azt hiszem, hogy ezt jelenti, és csak ezt. Akkor talán már túlléphetünk a hetediken: nem, nem paráználkodtam, lelki atyám, lelkem e bűn nem terheli. És a félreértések elkerülése végett, hadd pontosítsak: nem paráználkodtam, sem testi, sem lelki szerelmemet áruba nem bocsátottam. Igen, a hét, az a kedvenc számom.
És a parancsolat, az rendben.

HAT

VI. Ne ölj.

(Heidelbergi Káté)

"Sötét utcán kopognak lépteim. Neszt hallok, most már kopognak lépteink. Monoton kopogások. Előttem kopog. Mellettem kopog. Hátam mögött, oldalt.. Megállok elhallgat, elindulok, lemarad, utánam kopog. Talán idegesítem, most ő idegesít. Megfordulok, megkeresem hadd menjünk együtt. Pár méter után a gyenge fényben fényes penge villanások, egymásba vágjuk késeinket. Mégsem volt alaptalan...

Kit hogyan lehet meggyilkolni lelkileg fizikailag… stb., többször is meghalhatunk."

Ölni - szinonimája: eltaposni.

Kedves, szép nap volt, vidám, napsütötte. Erdei ösvényen baktattunk, valahol a világban. A néha jó a semmi révületében, gondolattalan létemben követtem a lépteimet. Megtorpantam, mert előttem az ösvényen egy hangyapár szeretkezett. Majdhogynem rájuk léptem. Vigyázz rájuk! , szóltam a mögöttem jövőnek. Nem szólt, csak eltaposta a hangyákat. Élettelen, laposra taposott hangyák hevertek az úton. Nem szóltam, szemem megtelt könnyel. A nap további része hangtalanul telt el. A könnycseppek azóta a lelkemben vannak és messze elkerülöm a helyet, ahol eltaposhatnak.

Ne ölj! Megszűnt bennem parancsolatnak lenni. Okát kérded? Nem tudom.

játék az ötödikkel

V. Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád neked.( Heidelbergi Káté)

"Sarkalatos kérdés, kinek és mikor mondjuk el gondolatainkat, de nem csak ezt, életünket és a belőle következőket gondolatként, eszembe jut anyám intése" akár gondolkozol, akár cselekedsz mindig magadra számíthatsz".

Sajnos későre ébredtem rá a gondolat mélységére. Egyedül vagyunk sártengerünkben, akár akarjuk, akár nem átjárja, átitatja életünket az érzés.

Közös sorsvállalás? Látjátok feleim mik vagyunk por és hamu vagyunk.

A véget kinálják nekünk, mindannyiunkat ugyanaz a szellemiség parentál el. Ez a közös élet és szellemiség vállalása. Itt van a közösségünk, mindegy, hogy hol, mikor, mindig a maximumot biztosítani, és a szerint élni, javadalmaztatni és élvezni a szellemi javadalmakat, (Kosztolányi) .... lehet valaki egyedül családjában, közösségében, a saját földjén, hazájában kitaszított, a művészet mindig is ez volt és az. Nem a megérdemelt talapzatra állítva áll soha. De ha bele gondolunk ott áll, csak nem merünk, akarunk az üzenetéről beszélni. Elhallgatjuk eldugjuk mindennapi cselekvéseink mögé, mivel tudjuk, érezzük, hogy magunk vagyunk, de nem ismerjük fel.

Halotti beszéd: hát igen meghalunk és csak utódaink maradnak, semmi más, mert akár szellemiségi hagyaték mit hátra hagyunk, vagy anyagi nem tudhatjuk mi lesz vele, utódaink hogyan kezelik, ők maradnak hátra, viszik tovább, fejezik be, vagy dobják el... Nem dinasztia létrehozásáról van szó, csak eszmék kifutási idejéről. Őseink, hogyan gondolták jövőjüket, mit tettek azért, nincs honnan pontosan tudjuk, de azt hogy mi mit akarunk mindig tudjuk, rövid vagy hosszú távon...

A civilizáció! A technika! Lényünket nem csak segíti gátolja is. Zavaró az iram és embertelen, amit diktálunk magunknak, másoknak. Méltóságon aluli, az emberhez méltatlan az életünk. A természetes, a biológiai ritmus által meghatározott törvény volna? Így ahogyan élünk a vesztünkbe rohanunk. Gondolva az általunk előidézett betegségekre, felemésztő cselekedeteinkre.

Csapongunk a lehetőségek és az ész, értelem, lélek diktálta sugallatok között. Az életünk nagy része a lehetőségek és véletlenek egyvelege. Mindig az határozza meg, hogy mi következik, a lehetőségek függvényében mások által megfogalmazva. "

Na, lassítsunk egy picikét, túl sűrű a ritmus. Péntek este van, szürke nyugalom. Vegyük csak át még egyszer, csak lassan, könnyedén, finoman.

Eszembe jut, miként üvöltöttem a konyhában valamelyik fiamnak, hogy a tisztelet, az kijár nekem. Rekedt voltam a dühtől, a hangszálaim befuccsoltak, a levegőben megállt a szó: tisztelj. A bűvös pillanat, amikor mozdulatlanná válik a kimondott gondolat: tisztelj! Ugyan miért? A dühödt rikoltozásért? Semmiképp. A szeretetemért és gondoskodásomért? Hamisan hangzik. Az értékeimért? Nem látom az összefüggést. Valami nem stimmel. Valami nagyon stimmel. Vegyük csak át még egyszer!

Tisztelet. Körüljárom a szót. Tiszteltem én valaha valakit? Csak őszintén, csak őszintén...Anyámat, apámat? Őket szerettem, szeretem. Ilkát, aki úgy tanította a magyar irodalmat, mint senki más? Szerettem az óráit, amikor a fantáziám szabadon csaponghatott. Ez sem tisztelet. Teréz anyát? Nem ismertem. Értékeltem a szolgálatát és alázatát. Ez megint más. Rosszul hangzik ez a parancsolat:Játszunk vele egy kicsit és írjuk át. Szeresd anyádat és apádat, tanuld meg tőlük a feltétel nélküli, elfogadó, elengedő szeretet fenségét, ezáltal hosszú ideig élsz itt a földön....istenibb, nem? És adja az élet isteni lényegét.

Gondolataidban és cselekedeteidben végső soron csak magadra számíthatsz...játszunk, és.írjuk át egy kicsit: magadra mindig számíthatsz, ha korrekt voltál önmagaddal. Ami benned érték, ami benned örök, arra mindig számíthatsz. Ha lemerül a telefonod, ha a világ másik sarkán vagy, értéked, ami erőddé lőn, veled marad.

Közös élet és közös szellemiség.....élet és szellemiség....Játszunk egy kicsit: életem egyik részét megosztom, veled, vele, velük. mint ahogy megosztod, megosztja, megosztják, te is, ő is, ők is a sajátodat, sajátját, sajátjukat velem Jó ez így. A másikat kisajátítom önmagamnak, ez a rész az enyém, ez a szabadságom, teremtője a gondolataimnak, érzéseimnek és érzelmeimnek.Yin és Yang, az Teremtő jobbján az egyik, balján a másik, és onnan lészen eljövendő.....a szellemiségem, ami része a közösnek és része önmagamnak. Így lészen isteni. Mert minden összefügg.

Embertelen az iram? Tedd emberivé. Érzed a saját ritmusod? Kövesd! Rajtad áll.

Hagyni önmagunk után? Ugyan mit? A múltból tanítjuk a jövőt? Játszunk egy kicsit: ne hagyatékot hagyjunk, önmagunkat adjuk! a jelenben, itt és most.A múltnak is volt jelene, a jövőnek is lesz, de amii igazán fontos az a jelen jelene.Véletlenek pedig nincsenek, ezt el kell hinned nekem. Ha elhiszed, ha hiteddé válik, akkor rend lészen az egyvelegben.

három - négy

III. Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.( Heidelbergi Káté)

"Forradalom

Klassz buli volt. Mindenki mindenkit, mindent szidhatott. Az istenkáromlás sem volt bűn. Az eszmék, de még mások is mellénk álltak a "jó" oldalra, az Isten is velünk volt (legalább is ezt hittük). A kétszínűeket ingadozóknak, a beszarikat mérsékelteknek titulálták.
- Hej, ha bekerülök-e a történelemkönyvbe, de ha nem is, hasznom lesz belőle, közelebb kerülök a terített asztalhoz, de vonulnék én is! - sóhajtott Pali a cipész (kinek kis műhelye garantálta a szerény, de biztos megélhetést), és bezárta ajtaját, behúzta függönyeit."

Nem értem, amit írsz. Nem teljesen, csak részben. Azt hiszem.

Nem, nem lehet az isteni ennyire kicsinyes. Jaj, istenem!, segíts meg, istenem!, verje meg az isten!, isten áldjon!, az istenit!, naponta elhangzik. Ennyiért nem jár büntetés. Nem járhat.

Fohász fel, fohász le, kihez, kinek? Kinek hol van az istene? Micimackónak a mézesbödönben, de van akinek az felhők fölött. Gyermekem kisfiam volt még, amikor magabiztosan állította, hogy a felhők mögött a világmindenség van. Meg is hajkurászta ezért a hitoktatója, szemtelen vagy, mondta, mert a felhők mögött van a mennyország, és benne az isten. A mennyország közepén. Neki ott volt. Nem volt túl hiteles. Gyermekem, aki kisfiam volt akkor még, biztos volt abban, hogy butaság ez a teória.

Van, aki istent más névvel illeti, és önmagába helyezi.A Magasságos, a Supreme, a Mindenható...önmagunkban...olyan, mint a rózsaszínű napfelkelte a tegnap reggel. Csodálatosan szép. Eszedbe nem jut kérni, követelni, számon kérni tőle, sem szemrehányást tenni, sem jussodat követelni. Ha istent magadba helyezed, akkor alázatos leszel hozzá, akár önmagadhoz, részeddé teszed és vigyázni fogsz rá, mint anyád emlékére.

Nem, ez a harmadik, nem parancsolat, hanem intés,

Iv. Megemlékezzél a nyugalom napjáról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek nyugalomnapja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgáló leányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belöl van; mert hat napon teremté az úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá a nyugalom napját és megszentelé azt.( Heidelbergi Káté)

"Ünnepeink, mindig mindent megünnepelünk, vajon a XXI. században az emberi méltóság üszkös romjain mit fogunk ünnepelni?"

Mikor is adá az Úr az embernek a Tudást? A hat nap közül melyiken vajon? Talán a pihenős hetediken? Büszke lehetett nagyon az ő kíváncsi teremtményére, aki a Tudást választotta. Vajon mi volt a tippje: Éva vagy Ádám lesz a tudásra szomjazó? Megáldá a nyugalom napját és áldását adva teremtményeinek, útjára engedte őket. Megszentelte őket a tudásvágy szentségével, a szabadságéval, hogy tegyenek kedvük szerint.

Isteni játék. Nem?

ez lenne a második......

Kérdés:

II. Ne csinálj faragott képeket, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat; mert én az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyediziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.( Heidelbergi Káté)

"Mit szolnál, ha egy szép nap körbe vennének szeretteid és azt mondanák:

Itt az idő, hogy megtudd a valóságot!

Kísérleteztünk veled, hogy a környezet hatásaira hogyan reagálsz, fejlődsz, de toporogsz egy helyben, meg kell mondani silány volt a szereplés. Most vége, eltűnsz, szétszedünk és darabjaidat fogjuk elemezni. Majd ha akarjuk újraszületsz, de lehet, hogy nem is te leszel. Nem kell félned, fájdalom mentes. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nincs fájdalom, úgy ahogy nincs történelem, szerelem, anyagcsere, betegség, föld csak egy nagy űr. Hazudtunk; mi halhatatlanok vagyunk, és nekünk is kell valamivel szórakoznunk. Te sosem láttad magadat, csak a magadra aggatott maszkjaidat, amelyeket te faragtál magadnak, vagy azt, amit mi akartunk, hogy láss. Az előre meghatározottakat lépted, és ha nem mindig, rendre voltál utasítva, ezért az egyedek jónak nevezett tulajdonságait próbáltad utánozni, így akartuk. Útkereséseiden, elvetélt kis álmaidon, a dédelgetett egyke kis életeden feledhetetleneket derültünk, de mostanában egyre gyakrabban gubbasztasz fészkedben, egyre ritkábban mulattatsz minket. Unalmas lettél... el kell tűnnöd."

Válaszom:

" Ne csinálj faragott képeket, és semmi hasonlót......" Bizony csináltunk és csinálunk. Először gyógyítottunk, aztán szimuláltuk a gyógyítást, majd olyan tökélyre vittük ezt, hogy mi magunk is elhittük, hogy gyógyítunk. Volt amikor tanítottunk, és annyira szerettük a természetes környezetünket, hogy benne és vele éltünk.....lehet szabadon asszociálni, akár az előbbi példát követvén.....

A faragott bálványt létrehoztuk, nem hasonlót, hanem az isteni faragványt. Rémít, csábít, orrunknál fogva vezet, médiának hívjuk. Szembevigyorog velünk, groteszk és arcátlanul pimasz, modern művészetnek hívjuk - ez a modern ember önkifejeződése, üvölt, rohan, játéka kaján. Anyagi világ, fogyasztói társadalom, isteni rangra emelve.

Büntetődünk? Talán. Igen. A gyermekeinkben büntetődünk? Talán. Átadjuk a stafétát? Persze. A faragott bálványainkat is? Persze. Mi mást adhatnánk át nekik, ha nem azt, amit mi is isteni rangra emeltünk? A faragott bálványainkat, ha ezekben hiszünk.

Ha hagyod magad szétszedni, szétszedődöl. Ha unalmassá válsz önmagadnak, akkor másnak is azzá leszel. Te vagy a hatás - ami visszaköszönt rád, az a visszahatás....mert minden összefügg.

Nincs történelem, szerelem, betegség, érték? Nincs, ha hited tagadja. Ami megfoghatatlan, a képzelet, a gondolat, az válik valóssá, mert az vagy te, azon keresztül élsz. Ha megtagadod, kitekered a nyakát, akkor nincs. És szembevigyorognak a faragott bálványaid. Neked, nekem, mindannyiunknak, Súlyos a szó, rémísztő, szinte feledteti a reggeli rózsaszín napfelkeltét. Ma reggel tényleg rózsaszín volt a napfelkelte, hihetetlenül gyönyörű, nem tépett ízekre, összefonódott a hegyek ormával, a felhőkkel, lágyan fonta körül a bennem levőt.is Percekig nem tudtam mozdulni a látvány szépségétől, gondolataim elnémultak, és ez maga volt a valóság, A megfoghatatlan valóság, amiben és ami által valósággá váltam én is.

Igen, a második parancsolat is igaz.

tíz parancsolat-tíz kérdés-tíz válasz

Kérdés.....

I. Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgálat házából: Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.

(Heidelbergi Káté)

" Mondd, mit szeretsz, idegen?

Apádat, anyádat? Hugodat? Bátyádat? - Se apám, se anyám, se húgom, se bátyám nincs.

Barátaid? - Barátaim? Nem ismerem a szót.

Hazád? - Csak sejtem körvonalait.

A szépséget? - Szívesen, ha Isten nő és halhatatlan.

Az aranyat? - A sárgától iszonyodom.

Mit szeretsz hát Idegen? - Szeretem a felhőket. a tova tűnő felhőket.... ott a magasban a rohanó felhőket....

Akárhová nézünk maszkok kacagnak ránk. Nem merünk nyíltak lenni, mert mindig az az érzésünk, hogy szembe velünk a maszk mögött fekete maszk áll. Az élet egy nagy színpad. Van, aki játszik, ki rendez, ki a nézőtéren ül és vannak, akik a kulisszákat tologatják.

Sokat gondolkodtam, hová illenék be a legjobban, de a döntésig még soha nem jutottam el. Valahogy ez úgy van mindig várjuk, hátha más megmondja, megmutatja itt a helyed. És akkor kifakadunk hát ez nem...., ez nem nekem való, nem a jellememnek ......., nem megfelelő és nekiállunk fohászkodni valahogy így:

"...... Miatyánk ki vagy a mennyekben..... és végtelen vagy s hozzáférhetetlen! Mindennapi kenyerünket .….. ne is; csupán hagyj kicsidég szent asztalodhoz telepedni. ..." ( Jules Laforget ) cselekvés pótlásként.

Ebben a fohászban már benne is van az álmodozás, vagy a remény, ha úgy tetszik. Fohászok, remények közt maszkot hordva, leéljük életünk. Nem tudva hol is éltünk, tulajdonképpen a színpadon, nézőtéren, vagy a kulisszát tologattuk, a rendező meglátásai szerint. Pedig hány életünk volt induláskor! Hánynak neki rugaszkodtunk, de mindegyiktől megszabadultunk, lemondtunk róluk az egykéért. Melyben bíztunk, belegondoltunk mindent, hogy majd nagyra nő értünk. Végül rájöttünk, hogy ezt is elvetéltük, mint a többit, mint a halott csecsemőt és szerte foszlik az álmunk.

A maszkok rideg sémák és mikor felöltjük, életünk valamelyik stációjánál mi is sematikussá vállunk. Elveszítjük fogékonyságunkat az élet, a világ sokszínűsége iránt. Magunkba fojtva, hogy ott rejtőzünk önmagunk mélyén, és rabszolgájává válunk szokásainknak, környezetünknek, a gyári termékek fogyasztásának, hogy munkája legyen azoknak a gépeknek, melyek az életünk megkönnyítését kellene szolgálják. Belefeledkezve, hogy nem mindenki így gondolkodik, érez, mert ugyanakkor ember a költő, a művész, a hős, és hogy tökéletesebb legyen a kép, a környezetünket is a felvett arcunkhoz próbáljuk formálni. S így a nagyvárosok épületei, utcái homályos hegyszorosokká alakulnak. Csak egy dologra nem gondoltunk: a hegyek, mint az idős ember arca, amit még a maszk se takar el, redőzött, barázdált, amit utcáink nem tudnak utánozni."

Válaszom:

Nincsen apám, sem anyám, sem házam, sem, sem, sem......ismerős innen, ismerős onnan, megfogalmazták néhányan. Arra gondolok, hogy az nincs, amit nem akarunk, hogy legyen. És él bennem a bizonyosság, hogy így van. A nincsen apám, sem anyám kezdetű tagadás sorozat igényét jelzi, adja, mondja ki a bármilyen természetű kötődés és kötöttség lenullázásának. Játék a gondolattal: mi lenne, ha nem lenne sem anyám, sem apám, sem semmim, sem senkim? Tehát mi lenne, ha szabad lennék? Tökéletesen szabad. Ijesztő, nem?! Valld be, hogy igen. A szabadság illúziója, akár a tovarohanó felhőké. Jut eszembe: tudod, hogy milyen a tovarohanó felhő a valóságban, felhő magasságban? Egészen más, mint a te emberi illúzió-magasságodból.

Nincsen senkid....magadra maradsz. Ez a szabadságod. Kicsit ijesztő, nem? Megrettenve, megriadva, már felnőtt tudattal, kérded: mihez kezdjél vele? Kapcsolatok, kötődések, kötöttségek nélkül.Isten legyen, vagy maszk? Mit ad rád önmagad, mit fogsz választani: maszkot vagy istent? A maszk kívül van, véd, formát ad a megjelenésednek. Isten pedig benned él, te vagy ő.

A maszk, igen, a maszkod helyet ad és szab neked az élet színpadán. Érdekes játék,érdekesen bonyolult kapcsolat rendszer. Ha ügyesen játszol, szeretni fogod, tökélyre viheted és maszkod a játékmesteré lesz. És mondod néha a miatyánkot, sejted mögötte a mennyeit, a messzeit, vágyol asztalához, csak kicsidég, csak kicsidég....fohásznak reménye, reménye fohásznak.....Játékmester vagy!, hát ez nem elég?!

"Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem." Érted a szót? Isten legyen vagy maszk? Ha magadba nézel, önmagadba hatolsz, nem érdekel már a maszkod. Lehullik lassan, nyomtalanul...ő volt az idegen isten. A tied benned van. És ne legyen idegen istened előtte . fohászod reménye, reményed fohásza neki szóljon!

Az első parancsolat: igaz.

üzenetek

" Lehet, hogy fizikailag sosem fogják bebizonyítani a lélek létezését. De ez talán nem is fontos. Lehet, hogy az a realitás, amiben az ember hisz. Ezáltal minden felfogott realitás valósággá lesz."

Megérkeztünk Kuala Lumpurba, egy kínai negyedben szálltunk meg három napig hosztelben....ő az idősebbik fiam. Meg kellene nézni a térképet, hol van ez a Kuala Lumpur. Van még három napom, akkor utazik tovább..egy szigetre.

Az elméleti tanulás ne nyomja el a gyakorlatot, amúgy meg rendet teremtettem magam körül, és megváltoztattam a frizurám....ő a fiatalabbik fiam. Igen, a rend, az fontos. És helyes a sorrend: magad körül, magadon, majd magadban. Meg fogod tudni tenni. Biztos vagyok benne.

"Másokért, magamért tőlem telhetőt megtettem./Okoztam csalódást./Csalódtam olyankor is, amikor nem vártam./ A megbocsáthatatlant is megbocsátottam./ Megbántottak sokszor, bántottam én is./ Mikor nem bírtam tovább, nevettem./ Ujjongtam a szerelmet, a boldogságot./ De volt, amikor fejjel mentem a falnak.../ Féltem./ Féltem, félek, hogy elveszítem azt, aki fontos nekem./ Túléltem, túlélem./ Közben rájöttem, az élet nem csak az, hogy túlélem... Élek./ Ezt kívánom neked is: Élj./ Nem lehet jelentéktelen az élet./ Nem értem még révbe./ Végig evezem, igen."......Értem. Te érted, vajon? Csalódás, szerelem, szeretet, ujjongás, fájdalom, félelem, boldogság, ez mind valós. Mert akkor és ott ezen keresztül nézed a világot, ez irányítja a gondolataidat, tetteidet. Érzelmeid valósága, az vagy te. És az az életed. Egyetlen élet sem jelentéktelen, a tiéd sem, az enyém sem, azé az asszonyé sem, aki soha nem hagyta el faluja határát. És ne félj, mert a félelem, az alattomos, pusztító erő. Szeresd magad, mint én a tegnap. Lásd: van hajvasalóm, nyakékem és üzeneteim. Ne félj!

" Ha nem beszélünk két-három napig, akkor minden borul? Ez jelenti a szabadságot...? Ez inkább kötelék...nem? " Látod, ezen el fogok gondolkodni. Azt hiszem, igazad van. Azt hiszem, hogy nekem is. Biztos vagyok abban, hogy mindkettőnknek igazunk van.

"Változik a lelkünk , kérgesedik, egyre érzéketlenebb , szárazabb lesz.. DE kell legyen valami állandó is benne, egy mustármagnyi valami. A nagyon szép dolgok nem tűnhetnek el belőle nyomtalanul. A mag újra virágot hozhat. A szeretet nem tűnhet el a lelkünkből." Te írtad. Én csak rábólintottam.

"Nagyon fontos számomra!
Így tudok lélegezni, így tudom a gondolataimat összeszedni,.....ÍGY TUDOK ÉLNI!" Látod, minden erről szól. Bizony. Tudod, hogy az élet csak annyit ér, amennyit megértünk, felfogunk belőle?

ez lenne......

Rossz hangulatú hetet tudok magam mögött. Voltam dühös, csalódott, volt benne fájdalom és szomorúság.
A történéseknek részesei vagyunk, megidézzük, előre vetítjük, majd szájtátva csodálkozunk, hogy be is következnek. Játszunk merészen, olykor vakmerően, száműzve a monotóniát, hogy aztán tétován megtorpanjunk. Emberi lényünk kutat, keres, mindig más és más dimenziókban.
Reggel van és sötét. Nincs napkelte, az ég borús, beárnyékolja, idézi az elmúlt napokat. Hosszú nap lesz, három szakaszos: rendelő, ügyintézés, majd ismét rendelő. Nem akarom a múlt hét hangulatát hordozni magamban, sem a napfelkeltementes reggelét. Eszerint válogatom össze a ruháimat, illatokat, színeket. Bordó, mintás harisnya, fekete, magas sarkú csizma. A szoknyám is fekete és szűk. Az almazöld pulóvert ritkán veszem magamra, ma éppen megfelel a hangulatomnak. Zöld köves nyakék, szépen munkált, lehelletkönnyű. Az ámbra illata és semmi festék. Ma szeretni fogom önmagam, ez a nap az enyém is, döntök. Egy pillantás a tükörbe: egyensúlyban vannak a dolgok. Így jó.
Nehéz nap, nehéz patológia, nem érzem a súlyát. Teszem a dolgom, nyugalom és biztonság vesz körül. Aztán elmegyek és megvásárolom a hajvasalót, majd néhány perc Enya és jöhet a délutáni munka. Lazán befejezünk mindent és megajándékozzuk magunkat húsz perccel. Marad még időm, hogy megvásároljam a rég áhított nyakéket, élvezzem Erika furcsán kedves hangulatát. Igen, jól van ez így. Nincs már bajom a világgal, sem az elmúlt napokkal. Mert minden összefügg....a lélek a testtel, a sötét a világossággal, a zöld a lilával, az illúzió a valósággal, a szomorúság a vidámsággal, a napfelkelte a napnyugtával, én a környezetemmel, és én önmagammal.
A határaim.....elég tágak, elfogadom. Tetteim és gondolataim az enyémek immár. A következményei úgyszintén. Ez lenne a szabadság? Nem tudom még.

unokaöcsém

Csend van, itthon vagyok, a néha jó a semmi hangulatában. Hamar eltelt a hétvége. Agyamban egyetlen gondolat: " Hogyha tisztában lennénk, milyen következményei vannak a tetteinknek önmagunkra nézve, akkor kétszer is meggondolnánk." Értelmetlen kijelentés, értelmetlen gondolat. Azért is, mert a következmények nem láthatóak előre. Sem a tetteké, sem a gondolatoké. Jönnek, valahonnan belőlünk, néha furcsán, logika és ráció nélkül. Csak jönnek.
Az élet millió döntésből áll. Először helyettünk döntenek, aztán jó esetben mi magunk hozunk döntéseket és elfogadjuk a másokét. Döntések labirintusa, ezek következményeivel.
A pokol felé vezető út csupa jóindulattal van kikövezve, mondja unokaöcsém, olyan meggyőzően, hogy el kell hinnem neki. Mi kell az élethez? kérdem, bátorság, vakmerőség, szeretet, alázat, tiszta játék? Te kellesz, semmi több, mondja. Te vagy a saját életed, a sorsod, a karmád. Minden, ami benned van vagy nincs, amit kisugárzol vagy nem, amit gondolsz, vagy teszel. És máris előrukkol valami különlegességgel, ami csakis az övé, amit sehol máshol a világon nem találsz meg csak nála. Valamelyik életében alkimista lehetett, gondolom, vagy valami hasonló, Leonardo elméjéből hozott valamit, de az is lehet, hogy boszorkányként égették el egykoron. Szeretem az eklektikus társaságát, gondolatai csaponganak, nélkülözve minden logikai vezérfonalat. Lelkesedése magával ragad, tekintete a gyermeké. Ő nem nőtt fel a világhoz, vagy a világ nem nőtt fel őhozzá?, bukkan fel bennem a kérdés. Unokaöcsém világa annyira egyedi, annyira szép és érintetlen, hogy vágyom rá minduntalan. Kérdez és válaszol, viccet mond, majd filozófiai értekezésbe kezd, aztán hirtelen elhallgat és "hogyan is kerültél te ide?" pillantással néz rád. Szeretete nyers, mint a frissen hasított fűz illata.
Nem akartam róla írni, nem volt ilyen szándék bennem. Eszembe jutott csupán, a néha jó a semmi hangulatom okán. Hogy mi volt bennem azelőtt? Teljesen elfelejtettem. Talán pontosan ő.

vigyázz magadra!

Vigyázz magadra! - rövid mondat, felszólító, kérő, féltő....mi minden van még benne? Elhangzik, adom és kapom. Ki hogyan vigyáz magára? hogyan történik ez? Nem tudom.
Élem az életem. A sajátomat. Éltem a másét, sokakét, ma is hozzátartoznak a mindennapjaimhoz, de életüket nem élem. A sajátomat élem. Azt hiszem. A saját ritmusomban és tempómban, a saját illataimmal és ízeimmel, a saját gondolataimmal és saját testemben. Minden, amit teszek, gondolok, érzek, testreszabottá válik egy idő után. Nem azért, mert így akarom, hanem mert így tudom tenni, gondolni, érezni.
A minap beszélgettünk az életünk dimenzióiról. Tudatos létem rendben, mondám, azzal már nincs bajom. Értem a testem jelzéseit. És igyekszem vigyázni magamra. Eszembe jutnak a tradicionális gyógymódok, amik a test jelzéseit figyelték, értelmezték, gyógyították emberközelben, az emberre figyelve. Nem ízekre szedték, hanem egységében gyógyították. Nem kiszakították a környezetéből, hanem környezetbe helyezték. Így volt. Most másképp van.
Az élet spirituális dimenziói. Vannak, léteznek. Akárcsak a tudati/tudatos lét. A kettő együtt adja az egyensúly állapotát. Tudom. Akkor mi a szellemi létünk? - kérdém. Nem válaszoltuk meg a kérdést. Talán a kettő összefonódó találkozása. Nem tudom.
Vigyázz magadra!, mondod és én tudom, hogy komolyan gondolod. Igyekszem, és én is komolyan gondolom. A határaim - tiszteletben tartod. Jól van ez így. Az elfogadás jelenti a szeretetet, a feltétel nélkülit, mellőzi a megszelídítés kényszerét. Jól van ez így.

sikeres nap

Reggel fél hatra állítom az órát, egy órával később kelek.Mi legyen a nap mottója?, mire van ma nagy-nagy szükségem? Igen, a mai nap a sikerről szóljon. Így indulok.
A rendelőben ismét elromlott a fűtés. Hívom Olivért, itthon van, rövidesen érkezik a segítsége. Megkezdjük a munkát. Utána Sepsire kell mennem a havi jelentésekkel, majd Brassóba viszem az autót, javításra. Kiderül, hogy lejárt az egyik biztosításunk, ezt is vinni kellene a többi beszámolóval a biztosító házhoz. Remek, az ügynök éppen ráér, jön, újít, időre elkészül minden.
Indulok. Sepsin nyomtatványokat kell vásárolni, egyablakos a pénztár, sokan várunk. Beállok a sorba és számolok: ezzel a ritmussal akár egy órát is ücsöröghetek itt. Ez így nem jó. Ránézek a mögöttem álló fiatalemberre, mi lenne ha.....és már nyomom is a kezébe a számlát és a pénzt: nem kérem a visszajárót, ő meg intézze el nekem a befizetést, kérem. Nyélbe is ütjük az egyezséget, mehetek a dolgomra. A nyugtát hagyja csak az első ablaknál, majd elveszem.
Leadom a jelentéseket, minden rendben. Begyűjtöm a szükséges információkat, elveszem a nyomtatványokat és a befizetett összegről szóló nyugtát. Remek, indulhatok Brassóba.
A múltkor kinéztem egy sárga kotyogót, aztán lemondtam róla. Azóta is bánom. Szeretem a kotyogóban főtt kávét, az otthoni már totálkáros a sok használattól, füle sincs. Vajon megvan még az a sárga kotyogó? Lesz még időm benézni az áruházba? Időm is marad és a kotyogó is ott van. Remek! Nekibátorodom, elindulok gyömbér teát vásárolni. És van! Startolhatok autót javíttatni....
A hátsó ablaktörlő motorját kell kicserélni, időbe telik. A táskámban lapul a tegnap benne felejtett könyv, most lesz időm olvasgatni. Ezt teszem. "Micsoda világ: mind holdkóros idegenként bolyongunk benne, egymásnak ütközünk, ahelyett, hogy valódi kapcsolat jönne létre közöttünk...elbeszélünk egymás mellett..félünk a saját szavainktól, meg a másokétól is. Akkora a kommunikációs csőd, hogy szomjazzuk a bizalmat, úgy kapaszkodunk a megértésbe és elfogadásba, mint fuldokló a mentőcsónakba....már-már azt hisszük, biztonságosabb nem is tudni, mi az életünk." Ez az! Idefelé azon töprengtem, hogy miként alakulnak ki igazán jó barátságok. Naná, hogy ez a kulcs: nincs kommunikációs csőd, nem félünk adni a saját szavainkat, gondolatainkat. Eszköze lehet akár a gyógyító medicinának, a jó párkapcsolatnak is. Remek, megvan. Az autóm is. Indulok haza. És ezúttal nem fogok eltévedni, döntök.
Hazafelé a gondolataim birtokolják az agyam. A lila napfelkelték, amik gyönyörű vonalát adják a hegyeknek. A hegyeim, amik adták fiatalságom határtalan szabadságát. Éppen ők zárnának be? Nem passzol a dolog. Persze, hogy nem passzol. Önmagamra erőszakoltam a határaimat és átruháztam a hegyeimre...igen, ez történt.
Otthon jó hír vár, a rendelőben működik a fűtés. Gyömbér teámnak gyömbér az íze és én jól érzem magam. Nyughatatlan nyugtalanságom csitul ma este. Sikeres nap volt.

Mária és én

Mária bipoláris affektív zavarban szenved. Ő azt állítja, hogy tudja magáról, hogy bolond, hogy nem olyan, mint más. Nem szedi a gyógyszereit. Ő így érzi jól magát. Ha szedné a gyógyszereit, akkor nem lenne jól.....mert erősek azok a gyógyszerek, mondja, megváltoztatják az embert. Van egy szeretője, ő is bolond, mondja, és olyan jól el tud beszélgetni vele....akárcsak velem. Pedig lehet, hogy a doktornő nem is bolond, mondja.
Testemben jól vagyok. Ezért nincs szükségem vizsgálatokra. Ha elvégezném ezeket, akkor esetleg kiderülne, hogy van bennem valami nyavalya, amiről eddig nem is tudtam. és elkezdenék foglalkozni vele. Ezzel életre kelteném a nyavalyámat, ami most szépen nyugszik bennem. Nem túl tudományos. Nem baj.
Egy dalszöveg rém száraz, ha nem ismered a dallamát Mert a kettő együtt adja az egészet. Sok mindennel így van ez. Száraz minden tett és gondolat, ha nincs dallama. Így van ez.
Fekszem a padlón és a föld szagát érzem. A harmadik emeleten lakom. A virágok földjének a szaga, amit érzek. Tele van velük a szoba.
Ha már nagyon fáradt az agyam, akkor kavarognak a gondolataim. Hadd tegyék. Kiválnak belőlem, majd visszatérnek. Most nem foglalkozom velük, néha jó a semmi.

most csak ennyi..

Ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék,
Minden évben négyszer virágba borulnék,
Nyílnék a fiúnak nyílnék én a lánynak
Az igaz szerelemnek és az elmúlásnak.

Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék,
Akárhonnan jönne, bárkit beengednék,
Nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött,
Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött.

Ha én ablak volnék, akkora nagy lennék,
Hogy az egész világ láthatóvá váljék,
Megértő szemekkel átnéznének rajtam,
Akkor lennék boldog, ha mindent megmutattam.

Ha én utca volnék, mindig tiszta lennék,
Minden áldott este fényben megfürödnék,
És ha egyszer rajtam lánckerék taposna,
Alattam a föld is sírva beomolna.

Ha én zászló volnék, sohasem lobognék,
Mindenféle szélnek haragosa lennék,
Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének,
S nem lennék játéka mindenféle szélnek.

......a dallam ismerős, nem?...