unokaöcsém

Csend van, itthon vagyok, a néha jó a semmi hangulatában. Hamar eltelt a hétvége. Agyamban egyetlen gondolat: " Hogyha tisztában lennénk, milyen következményei vannak a tetteinknek önmagunkra nézve, akkor kétszer is meggondolnánk." Értelmetlen kijelentés, értelmetlen gondolat. Azért is, mert a következmények nem láthatóak előre. Sem a tetteké, sem a gondolatoké. Jönnek, valahonnan belőlünk, néha furcsán, logika és ráció nélkül. Csak jönnek.
Az élet millió döntésből áll. Először helyettünk döntenek, aztán jó esetben mi magunk hozunk döntéseket és elfogadjuk a másokét. Döntések labirintusa, ezek következményeivel.
A pokol felé vezető út csupa jóindulattal van kikövezve, mondja unokaöcsém, olyan meggyőzően, hogy el kell hinnem neki. Mi kell az élethez? kérdem, bátorság, vakmerőség, szeretet, alázat, tiszta játék? Te kellesz, semmi több, mondja. Te vagy a saját életed, a sorsod, a karmád. Minden, ami benned van vagy nincs, amit kisugárzol vagy nem, amit gondolsz, vagy teszel. És máris előrukkol valami különlegességgel, ami csakis az övé, amit sehol máshol a világon nem találsz meg csak nála. Valamelyik életében alkimista lehetett, gondolom, vagy valami hasonló, Leonardo elméjéből hozott valamit, de az is lehet, hogy boszorkányként égették el egykoron. Szeretem az eklektikus társaságát, gondolatai csaponganak, nélkülözve minden logikai vezérfonalat. Lelkesedése magával ragad, tekintete a gyermeké. Ő nem nőtt fel a világhoz, vagy a világ nem nőtt fel őhozzá?, bukkan fel bennem a kérdés. Unokaöcsém világa annyira egyedi, annyira szép és érintetlen, hogy vágyom rá minduntalan. Kérdez és válaszol, viccet mond, majd filozófiai értekezésbe kezd, aztán hirtelen elhallgat és "hogyan is kerültél te ide?" pillantással néz rád. Szeretete nyers, mint a frissen hasított fűz illata.
Nem akartam róla írni, nem volt ilyen szándék bennem. Eszembe jutott csupán, a néha jó a semmi hangulatom okán. Hogy mi volt bennem azelőtt? Teljesen elfelejtettem. Talán pontosan ő.