Áldozat és félelem

A keresztre feszítés áldozat volt, a mindenható feláldozta a fiát, egyetlen isten-ember gyermekét. Az hogy miért, az másodlagos. A lényeg, az áldozaton van. Nem fér a fejembe, eszembe, lelkembe, hogy miért kell feláldozni bármit, bárkit valamiért, valakiért. Az áldozat nagysága lenne a szeretet mértéke? Feláldozom az életem, a szabadságom, a gondolataim, az értékeim a szeretet nevében?
Én áldozat nélkül szeretnék élni, és az lenne a jó, ha áldozatok nélkül szeretnétek engem is. Mondjuk önmagamért. Válts meg bűneimtől a szereteteddel. Elég az nekem áldozat nélkül is. Ne hozz értem áldozatot, sem anyagit, sem másmilyent, szeress engem, és én ettől boldog leszek., bűnöktől mentes. Te is az leszel, mert nem áldozatot hoznod.
-A pokol lent van, a mennyország pedig fent, mondta a gyerek komolyan, és kiegészítette azzal, hogy ő nem akar a pokolba jutni, mert ott szenvedni kell mindörökké, mert ott tűzben ég az ember, a pokol tűzében.
-Mit teszel azért, hogy ne juss oda?, kérdeztem én. Ő meg sorolta, hosszú volt a lista.
-És mindezeket megtennéd akkor is, ha nem létezne a pokol?, faggattam tovább.
-Azt hiszem, válaszolta bizonytalanul.
Nem kérdeztem tovább. Nem akartam összekuszálni a benne levő rendet.
Ha jó leszel, ezt kapod, ha meg rossz, akkor amazt. Hogy mi a jó, és mi a rossz, azt eldöntik helyetted, neked csak meg kell tanulnod. Aztán, ha előkúszik a kígyó, csábít, új világot villant fel előtted, akkor teljes a zűrzavar. A zűrzavarod. És elhiszed, hogy lelkiismeret furdalásnak hívják ezt, szenvedsz tőle. Bár érzed, hogy valami sántít, nem fogod megfogalmazni, mert szükség van az áldozatodra, és szorongat a félelem.
Fura idő volt ma, kiderült, beborult, napsütésből potyogtak nagy, kövér esőcseppek, valahol villámlott, máshol mennydörgött. Játékos kedve volt az időnek. Nekem nem. Nekem ma fura kedvem volt. Meghatározhatatlan. Felvettem a bő, piros nadrágom, és lezavartam egy takarítást. Hogy tisztán lássam a dolgokat a polcon, padlón, mindenhol. Jól esett. Mint a délelőtti séta a csendes kis faluban. Az órákig tartó, időtlen beszélgetés az élet apró dolgairól. Ráérősen, sietség nélkül. Eljövök még ide, azt hiszem. Félelem és áldozat nélkül, csupán szeretetből. Mert így fogadnak engem is itt.

sulitalálkozó - napozom

Ülök a napon és szenvedek, azaz napozom. Azért ülök a napon, mert fehér a bőröm, kell a természetes D vitamin, mert vasárnap délelőtt van, most megtehetem, mert van időm, dolgom nincs, a nap is süt, az erkély is üres. Minden feltétel adott a napozáshoz.
Fél órát fogok napozni, eldöntöttem, ez hamar eltelik. De a fél óra nem telik hamar. Mert az idő relatív. Zenét hallgatok közben és gondolkodom. Titokban. Mostanában titokban gondolkodom. Mert anyukám megmondta, hogy nem kell mindenről tudnia mindenkinek, és anyukámnak igaza volt. Tehát gondolkodom. Titokban.
Titkos tanfolyamot végzek, az első leckén gondolkodom. És a megelőző tanulmányokról. Gondolkodni jó. Játszani is. Zenét hallgatni is.
Volt sulitalálkozónk, harminc éves. Ott voltam most is, és elégedetten vettem tudomásul, hogy senki nem változott. Ez biztos, mert nagyon figyeltem. A tény, hogy nem változtunk, igazolta a gondolataimat. Azaz mégis változott valami: a fészeres bulik helyét étterem vette át, puccos. Puccosabbak lettünk. Volt, aki nem. Ők nem változtak a puccban.
Fura helyzet, harminc év, és ugyanazok a tekintetek. Kedvem lett volna rákacsintani mindegyikre. Nem tettem - csak néhányukéra - akik értik a kacsintást. Mert a kacsintást érteni kell. Adni is, és kapni is
Napozom. Eltelt húsz perc, maradt tíz. Sokat kellene a Nap melegében ülnöm, egy helyben ülni viszont nem szeretek. Harminc éve sem szerettem. Van akinek úgy tűnik, hogy egy helyben rostokolok, de nem így van. Ez csak a látszat, az illúzió. A valóság egészen más. Ha elmondanám a valóságot, nem hinnétek, hogy ez a valóság. Azt hinnétek, hogy illúzió. És engem ez nagyon szórakoztatna. Mégsem mondom el, mert most más szórakoztat. Az szórakoztat, hogy nem mondom el a gondolataimat.
A találkozón belém villant, hogy én nem építettem házat! Talán mert nem akarok helyben maradni. Álmaim netovábbja a lakóautó. Még mindig. Harminc év után is.

pszichodráma

Csoportterápia - pszichodráma. Védett környezet, játszunk. Van színpad és vannak szereplők. Színre visszük a lelkünket, a gubancainkat, a gátjainkat és zsilipjeinket. Védett környezet, lekerülnek a maszkok, szerepjátszás szerepek nélkül. Néhány napig önmagunk vagyunk. Néhány napig megéljük, kimondjuk, eljátszuk azt, amit a mindennapokban nem élünk meg, nem mondunk ki, nem játszunk el. Miért nem?
Ismerkedünk önmagunkkal és társainkkal a drámában, nézzük önmagunkat és társainkat kívülről és belülről. A játékom ma te játszod, holnap én a tiédet, hogy láthassam, hogy láthassad azt, aki vagyok, aki vagy. Játszunk ismeretlenül, ismeretlen környezetben lemeztelenítve a gondolatainkat, érzéseinket, majd hagyunk ott mindent a rögtönzött színpadon. Visszük magunkban és magunkkal az élményeinket, visszük a mindennapok drámáiba, belelopjuk az álmainkba, a tetteinkbe, adjuk tovább, mert mindannyian emberekkel dolgozunk. Furcsán hangzik ez, emberekkel dolgozni. Érzésekkel, gondolatokkal, megfogalmazottakkal és ki nem mondottakkal egyaránt.
Lánc, lánc, eszterlánc, forgunk körbe, körbe-körbe. Kifordulunk, majd ismét vissza, körbe-körbe a végtelenségig.
Emberi játékok és játszmák. Játszani játszma nélkül, nem védett környezetben, nem rögtönzött színpadon, lehet vajon? Akkor is, ha nincs vezető, védő csoport, aki rád bólint, hogy jól van ez így, jól vagy te így, ne bántsd önmagad vádakkal, ne kérdőjelezd meg emberi értéked, ne, ne tedd!
Pszichodramatikus gyakorlatok. Rég voltak. Felvettük az álarcainkat, nagy gonddal készítettük el. Felvettük, hogy aztán letegyük és meztelen arcunkat mutassuk. Meztelen arcunkat mutattuk, és mert sérülékeny és bántható volt, megtanultuk megvédeni azt. És mert emberekkel dolgozunk, megtanultunk erőt nyerni valahonnan, nem belőled, nem belőle, hanem valahonnan, isten tudja honnan, bizalomból, szeretetből talán. Nem tudom. Hogy ennek ára volt, mondod? Igen, így van. Játszani nem védett környezetben, önmagad vezetőjeként. Szabadságnak hívják, nem?

beültetés

Hajnalban ébredek. Fogászatra kell mennem. Nem tudom, hogy mi vár rám. Azaz csak annyit tudok, hogy fogbeültetés következik előzetes csontpótlással. Félek. A fájdalomtól félek. Feszül bennem a hangulat. Egy újabb ismeretlen kihívás.
Nem veszek be nyugtatót, nyugodt vagyok. Ha elkezdtem, akkor végigjárom. Akkor is, ha az ismeretlen félelme van még bennem.
Bekapom az érzéstelenítőt. A doki határozott, nyugodt és derűs. Beszélgetünk. Ő szavakkal, én bólintással. Jó lenne, ha az emberek értenék a virágok üzenetét, mondja. Bólintok.
Most én vagyok a páciens, ő a doki. Azt tudom, hogy ami történni fog, az mindkettőnktől függ. Tudom, mert máskor én vagyok a doki. Ő dolgozik, pontos és hibátlan munkát kell végeznie. Nekem meg pontos visszajelzéseket kell adnom, és ki kell tennem magamból a feszültséget. Sikerülni fog, tudom, mert ebben meg ő segít nekem. Két irányú kommunikáció, működik. Megnyugszom.
Ő fúr és farag, én figyelem a testem jelzéseit. Fájdalom nincs. A csontomat takarítja, fura érzés. Vékony és törékeny a csontlemez, mondja. Számítottam rá. Csontot kell pótolni. Erre is. Nincs gond, amíg meg nem érzem a vérem édeskés illatát. Ez az illat az, amit soha nem bírtam. A friss, meleg vér édes illata. Beszivárog a pórusaimba, a sejtjeimbe. Kitölti a gondolataim helyét. Hiába a légkondicionált műtő, melegem van. Össze kell szednem magam, és kinyitom a szemem. A doki határozott nyugalommal végzi a dolgát. Mozdulatai, nyugalma nullázzák az illatokat. Jól vagyok.
A lassú lépések tétele követ itt is. Befejezzük. Ő a munkát, én a visszajelzéseket. Egy hét múlva folytatjuk. A többivel. Akkor majd könnyebb lesz, mert ismerőssé vált az ismeretlen. Én tudom, hogy mit fogok érezni, kevésbé leszek feszült, ő meg ezáltal többet tud dolgozni. Jó ez így.
Hazafelé Zalán vezet. Arról beszélgetünk, hogy van amikor a látszólagos semmittevésben tanulunk fontos dolgokat. Testközelbe hozni az életet csak úgy lehet, ha megéljük a történéseit. Nyitott szemmel és lélekkel élni, van akinek ez a tankönyve. Mert nem vagyunk egyformák. Így is lehet holtig tanulni.

Megtanultam

Megtanultam, a lassú lépések tételét. A lassú lépések arra jók, hogy idő legyen széttekinteni magam körül. A rohanás, a gyors ritmus kifáraszt lelkileg, testileg egyaránt. A gyors mosoly, gyors ölelés aláássa az élvezetet, mint ahogy a gyors evés elrontja az ízek harmóniáját.
Megtanultam elfogadni mindent, ami nem bánt és nem rontja kedvem, nem oltja hangulatom. Ha nyitva tartom a szemem, a lelkem, az eszem, akkor látom és érzékelem a színeket. Mert a színek azért vannak, hogy lássuk őket, mint ahogy a hangok azért, hogy halljuk , a szavak, hogy értsük, az érintések, hogy érezzük. A dolgok akkor vannak egyensúlyban, amikor az éjszakát követi a nappal, a sötétet a világos, a szépet a rusnya, a békét az erőszak, a születést a halál. Mert mindennek van ellentétes párja, hogy oda ne legyen a harmónia. Az élet filozófiája, ősrégi.
A legfontosabb talán az, hogy megtanultam használni a szavakat. Ezért vannak a szavak. Hogy kimondjuk, hogy nevet és értelmet adjunk a dolgoknak, hangulatoknak, érzéseknek és érzelmeknek. Használom a szavakat, tudatosan. Hogy kifejezzem azt, amit mondani akarok. Hogy azt fejezzem ki, amit ki akarok fejezni. Tanulok bánni velük, mint egykoron lovagok a karddal. Szópárbaj. A szó ereje. Villan és lesújt. Megbénít vagy szárnyakat ad. Akárcsak a tekintet, a mozdulat, a mimika.
Használati utasítás hozzám, hozzád, hozzá. Ezt kellene a zsebünkben hordjuk. Vigyázat!, őszinte ember vagyok, érzékeny vagyok, mosolyogj, ha hozzám szólsz, nem bírom a kritikát, ne érj hozzám, ne kotorássz az életemben, stb. Egyszerűsítené a kommunikációt másokkal és önmagunkkal.

mélyen le

Szombat van, nem akarok itthon maradni. Fogászati tortúráim emléke frissen él bennem, kivinném szélesebb környezetbe, hadd oszoljék a végtelen térben.
Fekszem a napon, jó lenne valami szépre gondolni, magamba szippantani a meleget, elnyelni, megtelni vele. Nem megy. Dühös vagyok. Arra a dokira vagyok dühös, aki néhány évvel ezelőtt kezelte a fogam. Valamilyen furcsa asszociáció folytán eszembe villan, hogy hasonló dühöt éreztem még egykoron. Akkor hipnózist tanultam. Pontosabban ez volt a szándékom, de gyorsan lemondtam róla. Mindjárt az első bemutató után. Oktatónk mélyen önmagunkba vitt le, egyre lennebb. Szuggerálta a mélységet. A félmélységnél tarthattam, amikor iszonyatos félelmet és szorongást éreztem. Szerettem volna kilépni rögtön és azonnal. Nem tettem. Kíváncsi voltam, hogy meddig lehet ezt fokozni. Megtudtam. A pánikig. Ha hipnotikus állapotba nem kerültem, szorongani megtanultam. Az effajta tanulmányokból is elég volt, ilyent senkivel el nem művelek, döntöttem el rögvest.
Azóta többször is kérdésként villan fel bennem: mi lehetett a gond? A választ nem tudom, csak sejtem. A mélyen le, ez volt a gond. Süllyedés valahova a mélységbe, ahol sötét van. Tudatos lényem tiltakozása az efféle módosítása ellen. Hinnem kellett volna neki.
A tudat és tudattalan egyensúlyából ered lényünk harmóniája. Így van vajon? A harmónia hipnózisa. Igen, ezt megtanulnám, hogy taníthassam.
Ezután tudatos bizalommal megyek fogászatra. A bizalom egymagában nem elég. Kell az éberség - akárcsak a tanulásban.

Rendszer

Az ember a legmagasabb rendű lény a földön. Állítólag. Ezt nem én állítom. Nem is tagadom.
A növény- és állatvilágból álló természetben van rendszer. Ez szabályozó erőként működik. Ettől rendszer. A legmagasabb rendű lény legprimitívebb csoportjánál, a természeti népek közösségében is fellelhető a rendszer. Minél primitívebb a közösség, annál erősebb a rendszer. Minél erősebb a rendszer, annál nagyobb a biztonság.
Az ember a legmagasabb rendű lény a földön. Ezért van saját rendszere. Mert magasabb rendű rendszerben érzi jól magát, ez talál hozzá. Ezért megalkotja a saját rendszerét, amelyet majd ő szabályoz magasrendűen. Szabályok, törvények halmaza, sok, sok, sok és még több. Ebből lesz a káosz, a fizika törvényei szerint. A mennyiségi halmozódásból. A kaotikus rend, a legmagasabb rendű lény élettere. Minél erősebb a káosz, annál nagyobb a bizonytalanság.
Nem tudom, hogy mi lehettem az előző életemben, de nyugtalanít a magasabbrendűségem. Mert ember vagyok, nem természetes közösségben. És ez rossz, mert a kaotikus rend bizonytalanságában nem érzem magam otthon. Pedig állítólag azért születtünk erre a világra, hogy valahol otthon legyünk benne. Igaz, ezt sem én állítom. Nem is tagadom. Keresem.