Hajnalban ébredek. Fogászatra kell mennem. Nem tudom, hogy mi vár rám. Azaz csak annyit tudok, hogy fogbeültetés következik előzetes csontpótlással. Félek. A fájdalomtól félek. Feszül bennem a hangulat. Egy újabb ismeretlen kihívás.
Nem veszek be nyugtatót, nyugodt vagyok. Ha elkezdtem, akkor végigjárom. Akkor is, ha az ismeretlen félelme van még bennem.
Bekapom az érzéstelenítőt. A doki határozott, nyugodt és derűs. Beszélgetünk. Ő szavakkal, én bólintással. Jó lenne, ha az emberek értenék a virágok üzenetét, mondja. Bólintok.
Most én vagyok a páciens, ő a doki. Azt tudom, hogy ami történni fog, az mindkettőnktől függ. Tudom, mert máskor én vagyok a doki. Ő dolgozik, pontos és hibátlan munkát kell végeznie. Nekem meg pontos visszajelzéseket kell adnom, és ki kell tennem magamból a feszültséget. Sikerülni fog, tudom, mert ebben meg ő segít nekem. Két irányú kommunikáció, működik. Megnyugszom.
Ő fúr és farag, én figyelem a testem jelzéseit. Fájdalom nincs. A csontomat takarítja, fura érzés. Vékony és törékeny a csontlemez, mondja. Számítottam rá. Csontot kell pótolni. Erre is. Nincs gond, amíg meg nem érzem a vérem édeskés illatát. Ez az illat az, amit soha nem bírtam. A friss, meleg vér édes illata. Beszivárog a pórusaimba, a sejtjeimbe. Kitölti a gondolataim helyét. Hiába a légkondicionált műtő, melegem van. Össze kell szednem magam, és kinyitom a szemem. A doki határozott nyugalommal végzi a dolgát. Mozdulatai, nyugalma nullázzák az illatokat. Jól vagyok.
A lassú lépések tétele követ itt is. Befejezzük. Ő a munkát, én a visszajelzéseket. Egy hét múlva folytatjuk. A többivel. Akkor majd könnyebb lesz, mert ismerőssé vált az ismeretlen. Én tudom, hogy mit fogok érezni, kevésbé leszek feszült, ő meg ezáltal többet tud dolgozni. Jó ez így.
Hazafelé Zalán vezet. Arról beszélgetünk, hogy van amikor a látszólagos semmittevésben tanulunk fontos dolgokat. Testközelbe hozni az életet csak úgy lehet, ha megéljük a történéseit. Nyitott szemmel és lélekkel élni, van akinek ez a tankönyve. Mert nem vagyunk egyformák. Így is lehet holtig tanulni.
Nem veszek be nyugtatót, nyugodt vagyok. Ha elkezdtem, akkor végigjárom. Akkor is, ha az ismeretlen félelme van még bennem.
Bekapom az érzéstelenítőt. A doki határozott, nyugodt és derűs. Beszélgetünk. Ő szavakkal, én bólintással. Jó lenne, ha az emberek értenék a virágok üzenetét, mondja. Bólintok.
Most én vagyok a páciens, ő a doki. Azt tudom, hogy ami történni fog, az mindkettőnktől függ. Tudom, mert máskor én vagyok a doki. Ő dolgozik, pontos és hibátlan munkát kell végeznie. Nekem meg pontos visszajelzéseket kell adnom, és ki kell tennem magamból a feszültséget. Sikerülni fog, tudom, mert ebben meg ő segít nekem. Két irányú kommunikáció, működik. Megnyugszom.
Ő fúr és farag, én figyelem a testem jelzéseit. Fájdalom nincs. A csontomat takarítja, fura érzés. Vékony és törékeny a csontlemez, mondja. Számítottam rá. Csontot kell pótolni. Erre is. Nincs gond, amíg meg nem érzem a vérem édeskés illatát. Ez az illat az, amit soha nem bírtam. A friss, meleg vér édes illata. Beszivárog a pórusaimba, a sejtjeimbe. Kitölti a gondolataim helyét. Hiába a légkondicionált műtő, melegem van. Össze kell szednem magam, és kinyitom a szemem. A doki határozott nyugalommal végzi a dolgát. Mozdulatai, nyugalma nullázzák az illatokat. Jól vagyok.
A lassú lépések tétele követ itt is. Befejezzük. Ő a munkát, én a visszajelzéseket. Egy hét múlva folytatjuk. A többivel. Akkor majd könnyebb lesz, mert ismerőssé vált az ismeretlen. Én tudom, hogy mit fogok érezni, kevésbé leszek feszült, ő meg ezáltal többet tud dolgozni. Jó ez így.
Hazafelé Zalán vezet. Arról beszélgetünk, hogy van amikor a látszólagos semmittevésben tanulunk fontos dolgokat. Testközelbe hozni az életet csak úgy lehet, ha megéljük a történéseit. Nyitott szemmel és lélekkel élni, van akinek ez a tankönyve. Mert nem vagyunk egyformák. Így is lehet holtig tanulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése