Néha valami belső kényszer folytán cselekszem dolgokat. Így történt, hogy valami belső kényszer folytán eldöntöttem, hogy átrendezem a lakást. Azzal a szobával kezdtem, amelyikben a tévé van. Pontosabban a tévével kezdtem. Belerendeztem egy megfelelő méretű dobozba, összekulcsoltam az antenna kábelt a távirányítóval, és lezártam a doboz födelét. Nyugodj békében!, mormoltam, és száműztem a lakásból. Vele együtt a tévés asztalt is. Ámen.
Az első órákban hiányzott, valami furcsa nyugtalanság volt bennem: mi lesz, ha majd egyszer meg akarok nézni valamit, mondjuk egy filmet, vagy akár az esti híradót? Hetek, hónapok óta nem akartál megnézni semmit, nyugtattam magam, mégsem maradtál le semmiről.
Vannak dolgaink, emlékeink, amik ott porosodnak a polcainkon. Évek során felgyűlt, megélt pillanataink. Őrizzük. Hogy bármikor előkaphassuk őket. Albumnyi fotók, megfakult életképek.
Ha indulnom kellene, bele a világba, és két poggyásznyi életet vihetnék, mi kerülne bele? Nézek szét a lakásban, be a gardróbba, kutatok a polcokon. Nehéz összeszedni két poggyásznyi életet, nehéz kiválasztani a legfontosabbakat.
Így van ez az életben is, gondolom, pedig be jó volna néha két poggyásszal elindulni...bele a világba. Megtölteni őket a legfontosabbakkal, és élni belőlük, velük.
Körülvesszük magunkat emlékekkel, évek óta nem használt dolgokkal, gardróbban felejtett ruhákkal, repedt kávéscsészékkel, színét vesztett pillanatokkal, polcon felejtett, soha nem olvasott könyvekkel. Ezek lesznek az értékeink, a bizonyosságaink, a helyhez kötöttségünk biztos gyökerei. Begyökeresedünk, eggyé válunk velük, belekopunk a fakóságukba. Miért?
Amíg befejezem az elmélkedést megtelik jó néhány doboz, és egyre nagyobb lesz a tér, világosodik a szoba, lesz egyre tágasabb. Tetszik. A tévé sem hiányzik már, helyén a most virágzó orchidea sokkal kellemesebb látvány.
Az első órákban hiányzott, valami furcsa nyugtalanság volt bennem: mi lesz, ha majd egyszer meg akarok nézni valamit, mondjuk egy filmet, vagy akár az esti híradót? Hetek, hónapok óta nem akartál megnézni semmit, nyugtattam magam, mégsem maradtál le semmiről.
Vannak dolgaink, emlékeink, amik ott porosodnak a polcainkon. Évek során felgyűlt, megélt pillanataink. Őrizzük. Hogy bármikor előkaphassuk őket. Albumnyi fotók, megfakult életképek.
Ha indulnom kellene, bele a világba, és két poggyásznyi életet vihetnék, mi kerülne bele? Nézek szét a lakásban, be a gardróbba, kutatok a polcokon. Nehéz összeszedni két poggyásznyi életet, nehéz kiválasztani a legfontosabbakat.
Így van ez az életben is, gondolom, pedig be jó volna néha két poggyásszal elindulni...bele a világba. Megtölteni őket a legfontosabbakkal, és élni belőlük, velük.
Körülvesszük magunkat emlékekkel, évek óta nem használt dolgokkal, gardróbban felejtett ruhákkal, repedt kávéscsészékkel, színét vesztett pillanatokkal, polcon felejtett, soha nem olvasott könyvekkel. Ezek lesznek az értékeink, a bizonyosságaink, a helyhez kötöttségünk biztos gyökerei. Begyökeresedünk, eggyé válunk velük, belekopunk a fakóságukba. Miért?
Amíg befejezem az elmélkedést megtelik jó néhány doboz, és egyre nagyobb lesz a tér, világosodik a szoba, lesz egyre tágasabb. Tetszik. A tévé sem hiányzik már, helyén a most virágzó orchidea sokkal kellemesebb látvány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése