Kérdés.....
I. Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgálat házából: Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
(Heidelbergi Káté)
Apádat, anyádat? Hugodat? Bátyádat?
Barátaid?
Hazád?
A szépséget?
Az aranyat? - A sárgától iszonyodom.
Mit szeretsz hát Idegen? - Szeretem a felhőket. a tova tűnő felhőket.... ott a magasban a rohanó felhőket....
Sokat gondolkodtam, hová illenék be a legjobban, de a döntésig még soha nem jutottam el. Valahogy ez úgy van mindig várjuk, hátha más megmondja, megmutatja itt a helyed. És akkor kifakadunk hát ez nem...., ez nem nekem való, nem a jellememnek ......., nem megfelelő és nekiállunk fohászkodni valahogy így:
Ebben a fohászban már benne is van az álmodozás, vagy a remény, ha úgy tetszik. Fohászok, remények közt maszkot hordva, leéljük életünk. Nem tudva hol is éltünk, tulajdonképpen a színpadon, nézőtéren, vagy a kulisszát tologattuk, a rendező meglátásai szerint. Pedig hány életünk volt induláskor! Hánynak neki rugaszkodtunk, de mindegyiktől megszabadultunk, lemondtunk róluk az egykéért. Melyben bíztunk, belegondoltunk mindent, hogy majd nagyra nő értünk. Végül rájöttünk, hogy ezt is elvetéltük, mint a többit, mint a halott csecsemőt és szerte foszlik az álmunk.
A maszkok rideg sémák és mikor felöltjük, életünk valamelyik stációjánál mi is sematikussá vállunk. Elveszítjük fogékonyságunkat az élet, a világ sokszínűsége iránt. Magunkba fojtva, hogy ott rejtőzünk önmagunk mélyén, és rabszolgájává válunk szokásainknak, környezetünknek, a gyári termékek fogyasztásának, hogy munkája legyen azoknak a gépeknek, melyek az életünk megkönnyítését kellene szolgálják. Belefeledkezve, hogy nem mindenki így gondolkodik, érez, mert ugyanakkor ember a költő, a művész, a hős, és hogy tökéletesebb legyen a kép, a környezetünket is a felvett arcunkhoz próbáljuk formálni. S így a nagyvárosok épületei, utcái homályos hegyszorosokká alakulnak. Csak egy dologra nem gondoltunk: a hegyek, mint az idős ember arca, amit még a maszk se takar el, redőzött, barázdált, amit utcáink nem tudnak utánozni."
Válaszom:
Nincsen apám, sem anyám, sem házam, sem, sem, sem......ismerős innen, ismerős onnan, megfogalmazták néhányan. Arra gondolok, hogy az nincs, amit nem akarunk, hogy legyen. És él bennem a bizonyosság, hogy így van. A nincsen apám, sem anyám kezdetű tagadás sorozat igényét jelzi, adja, mondja ki a bármilyen természetű kötődés és kötöttség lenullázásának. Játék a gondolattal: mi lenne, ha nem lenne sem anyám, sem apám, sem semmim, sem senkim? Tehát mi lenne, ha szabad lennék? Tökéletesen szabad. Ijesztő, nem?! Valld be, hogy igen. A szabadság illúziója, akár a tovarohanó felhőké. Jut eszembe: tudod, hogy milyen a tovarohanó felhő a valóságban, felhő magasságban? Egészen más, mint a te emberi illúzió-magasságodból.
Nincsen senkid....magadra maradsz. Ez a szabadságod. Kicsit ijesztő, nem? Megrettenve, megriadva, már felnőtt tudattal, kérded: mihez kezdjél vele? Kapcsolatok, kötődések, kötöttségek nélkül.Isten legyen, vagy maszk? Mit ad rád önmagad, mit fogsz választani: maszkot vagy istent? A maszk kívül van, véd, formát ad a megjelenésednek. Isten pedig benned él, te vagy ő.
A maszk, igen, a maszkod helyet ad és szab neked az élet színpadán. Érdekes játék,érdekesen bonyolult kapcsolat rendszer. Ha ügyesen játszol, szeretni fogod, tökélyre viheted és maszkod a játékmesteré lesz. És mondod néha a miatyánkot, sejted mögötte a mennyeit, a messzeit, vágyol asztalához, csak kicsidég, csak kicsidég....fohásznak reménye, reménye fohásznak.....Játékmester vagy!, hát ez nem elég?!
Az első parancsolat: igaz.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése