Camino

Nyolcszáz kilométer és harminc nap. Meg lehet tenni gyalog, biciklivel, lóháton. Akár autóbusszal, taxival, vonattal, autóval.
Megyek gyalog, hegyre fel, völgybe le, árkon - bokron át, hóban, sárban, napsütésben, porban, trágyalében, kristálytiszta patakban, templomtól templomig, amíg eltűnnek a templomok, és marad az út, megyek vidáman, nekikeseredve, kételyekkel, kérdésekkel, megyek lassan, aztán gyorsabban, lábam fájdalmával.......megyek. Miért? Nem tudom. Mert így adatott, mert bennem volt az Út vágya. A meg nem tervezett szabadság vágya, a minden és semmi vágya, a mindig más vágya. Egyedül és mindig valakivel, gond és gondoskodás nélkül, élni csak magamnak, csak magamra.
Egy hátizsáknyi hónap, kilenc kilónyi. Reggel bepakolom, este kirakom a dolgaimat. A kenyér és víz, az fontos, gyümölcs, csoki és teljes az étrend. Ez ilyen egyszerű, gondot nem okoz.
A jelek, a fésűs kagyló, a sárga nyíl, fontossá válnak. Jeltől jelig telnek a napok, szállástól szállásig. Kísér a Nap, körbejár mindennap, és a vándorbotom vége visszafoszlik. Gondolatok, emlékek, álmok és valóság, keresztény pogányság, pogány kereszténység....mit hirdethetett Szent Jakab? A választ akarom az Úttól. Megkapom, az utolsó napé, utolsó óráé a válasz - megadatik. Testem, lelkem, eszem érti, érzi a válasz igaz igazságát. Erről szólt az Út végig. A jelek ott voltak...hiba lett volna nem követni.