Szombat. Úgy ébredek, ahogy elaludtam, az elmúlt hét eklektikus hangulatával. Alvás és ébrenlét köztes létében gondolatfoszlányok tűnnek fel és el. Igen, az Út.
Egy út, mint a többi is, a különbség csupán annyi, hogy most egyedül megyek. Tudom hogy hová és mégsem. Kinyitom a könyvet, majd becsukom. Előveszem a másikat, ahhoz sincs türelmem. Ez az út most az enyém, talán ez a gond. Van harmincegy nap, ami csak az enyém. Furcsa állapot. Harmincegy nap, amikor nem másra figyelek, amikor nem kérdezek és nem kérdeznek engem sem. Életem első napjai, amikor magam vagyok magammal és magamért. Úgy teszem meg, ahogy akarom, a döntéseimet csak magamért hozom és csak magamnak.
Miért?, hangzik el a kérdés. Egyre bizonytalanabb leszek a válaszban, nem tudom. Nincsenek nagy kérdéseim, amikre választ várnék, nincsenek már feldolgozatlan lelki problémáim. Az ok, a cél, ami egykoron annyira fontos volt, sehol nincs már. Csupán a vágy, hogy elinduljak.
Csend van most körülöttem, teljes nyugalom. Kint napfénytelen, szürke tél. Bennem pedig valami egészen más. Zavar az összhang teljes hiánya.
A nem véletlen véletlenek. Körülöttem és bennem rendeződik minden, elsimulnak a dolgok. Kapcsolatok távolodnak, elengednek...kérj és megadatik...A kagyló, az izomlazító kenőcsöt tartalmazó kis tégely, az ámbra illata, néhány lelkemhez szóló üzenet, a lábamhoz nőtt csizmám, ezeket biztos, hogy viszem. Édesanyám rövid mondata: jó lenne, ha egy kicsit gyakrabban jönnél. Miért is nem megyek gyakrabban?
A néha jó a semmi hangulatában villan fel a gondolat: így érezhettem magam, amikor elengedték a kezem, és életem első önálló lépéseit tettem. Ez az, ez van bennem. Elengedtettem, hogy önálló, magamnak ajándékozott harmincegy napom szabadon élhessem. Köszönöm.
Egy út, mint a többi is, a különbség csupán annyi, hogy most egyedül megyek. Tudom hogy hová és mégsem. Kinyitom a könyvet, majd becsukom. Előveszem a másikat, ahhoz sincs türelmem. Ez az út most az enyém, talán ez a gond. Van harmincegy nap, ami csak az enyém. Furcsa állapot. Harmincegy nap, amikor nem másra figyelek, amikor nem kérdezek és nem kérdeznek engem sem. Életem első napjai, amikor magam vagyok magammal és magamért. Úgy teszem meg, ahogy akarom, a döntéseimet csak magamért hozom és csak magamnak.
Miért?, hangzik el a kérdés. Egyre bizonytalanabb leszek a válaszban, nem tudom. Nincsenek nagy kérdéseim, amikre választ várnék, nincsenek már feldolgozatlan lelki problémáim. Az ok, a cél, ami egykoron annyira fontos volt, sehol nincs már. Csupán a vágy, hogy elinduljak.
Csend van most körülöttem, teljes nyugalom. Kint napfénytelen, szürke tél. Bennem pedig valami egészen más. Zavar az összhang teljes hiánya.
A nem véletlen véletlenek. Körülöttem és bennem rendeződik minden, elsimulnak a dolgok. Kapcsolatok távolodnak, elengednek...kérj és megadatik...A kagyló, az izomlazító kenőcsöt tartalmazó kis tégely, az ámbra illata, néhány lelkemhez szóló üzenet, a lábamhoz nőtt csizmám, ezeket biztos, hogy viszem. Édesanyám rövid mondata: jó lenne, ha egy kicsit gyakrabban jönnél. Miért is nem megyek gyakrabban?
A néha jó a semmi hangulatában villan fel a gondolat: így érezhettem magam, amikor elengedték a kezem, és életem első önálló lépéseit tettem. Ez az, ez van bennem. Elengedtettem, hogy önálló, magamnak ajándékozott harmincegy napom szabadon élhessem. Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése