Reggel van, álmos vagyok, nehezen ébredek. Félálomban elkészítem a kávét, vissza az ágyba. Ez a legideálisabb hely a reggeli kávézáshoz. Félálomban mosok fogat - valami nem stimmel. Nem habzik a fogkrém, ragad. Egyre jobban ragad, kiköpöm. Rájövök, hogy a piros tubus valahogy bekeveredett a fogkrém mellé. A piros tubus, az a ránctalanító krém. Két havi adagot nyomtam ki a fogkefére. Nem baj, úgysem ér semmit. A másik jobb volt, kisebb és semmiképp nem használtam volna emiatt fogkrém helyett. A szemráncaim már rég függetlenítették magukat, mikor mélyülnek, mikor telnek. Nem tudok rájönni, hogy mitől. Holdhatás. Ettől függetlenül marad a ránckrém, ezúttal helyes alkalmazásban. Egy vonal ide, egy vonal oda belőle, indián módra - törzsi jelek. Fintor a tükörbe, majd szétmázolom az arcomon. Ez is megvan. Alapozó, púder - leírva. Smink? Néha megpróbálom, majd letörlöm.
Tükör, az kell. Egy utolsó pillantás indulás előtt - ha rossz a hangulatom, kiborogatom a szekrényt, átöltözöm, aztán még átöltözöm,aztán jöhet a farmer polóval.
Sokkal több időm van, mint eddig, mégsem elég - még annyira sem, mint eddig.Tehát az idő relatív - mint te, drágám. Mikor vagy, mikor nem. Összefüggünk. Nem szeretem a függőséget, aztán rájövök, hoogy mégis. Mint a ráncaim, mikor igen, mikor nem. Úgy vagyok vele, mint a függetlenségemmel. Jó is, meg nem is. Bonyolult, nem? Akkor félreteszem. Majd előveszem. Aztán meg csodálkozom, hogy semmire nincs időm. Mert az idő relatív, mint te, drágám.
Tükör, az kell. Egy utolsó pillantás indulás előtt - ha rossz a hangulatom, kiborogatom a szekrényt, átöltözöm, aztán még átöltözöm,aztán jöhet a farmer polóval.
Sokkal több időm van, mint eddig, mégsem elég - még annyira sem, mint eddig.Tehát az idő relatív - mint te, drágám. Mikor vagy, mikor nem. Összefüggünk. Nem szeretem a függőséget, aztán rájövök, hoogy mégis. Mint a ráncaim, mikor igen, mikor nem. Úgy vagyok vele, mint a függetlenségemmel. Jó is, meg nem is. Bonyolult, nem? Akkor félreteszem. Majd előveszem. Aztán meg csodálkozom, hogy semmire nincs időm. Mert az idő relatív, mint te, drágám.
2 megjegyzés:
Madár
Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni.
És egyedül érezte magát.
Azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."
A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett.
A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: "-Neked aztán mindened megvan"
De szép lassan különös átalakuláson ment át: most hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult. A nőt már nem érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elveszítette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "-Miért jöttél?" - kérdezte a halált.
"-Hogy újra együtt repülhess a madaraddal”? Felelte a halál. "-Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."
Hmmm...a csapda, az egy határozottan kellemetlen dolog, szorongató.
Megjegyzés küldése