a rendszer

Na.Egyre inkább foglalkoztat a gondolat, hogy hagyom az egész medicinát a fenébe. Ha ezt még medicinának lehet nevezni, egyáltalán. Egyre inkább kutakodom magamban, mit tudnék csinálni kedvvel-lélekkel, ha hagynám a medicinát(ha annak lehet még nevezni egyáltalán) a fenébe. Jónéhány dolog jut eszembe, eljátszadozom a gondolattal.

Az is eszembe, hogy kutyára bajom van, ha éppen ebből akarok kilépni, hisz amióta az eszem tudom, ezt akartam csinálni és jól is éreztem magam benne.

Igen, kutyául bajom van, amikor az ember, a kis-vagy-nagybetűs ember, mindegy, az ember az ember, akár kis-,akár nagybetűs, szóval az ember kiszolgáltatottságát és ebből eredő tehetetlenségét látom, tapasztalom. Mindegy, hogy a vízöntőségem-e az oka, vagy a génjeim, nagyon nehezen viselem, az szent.

Dühít a kiszolgáltatottságom - egy stupid, logikátlan, értelmetlen rendszernek, ami megaláz a tudásomban, tapasztalatomban, hozzáértésemben, abban, amit nap-mint-nap csinálok lassan negyed évszázada.

Dühít a betegeim kiszolgáltatottsága egy embertelen, könyörtelen rendszernek, amiben kénytelenek feladni emberi méltóságukat, elszenvedni megalázó procedúrákat.

Igen, dühít. Fontolgatom, hol a határ. Mert értem én, hogy nem vagyok hülye, a betegem sem az, jó esetben nem is játssza a balgát -de talán nem is ez a jó eset- , de meddig tart a toleranciám? Azelőtt szeretnék kilépni, mielőtt elfogy - mert azt megtanultam én is, hogy széllel szembe ne pisilj, mert visszafúj rád. Meg azt is, hogy sok fecske sem csinál tavaszt, ha a rendszer nem akarja. Mert itt van egy rendszer.

Ezt magyaráztam ma is a cukorbeteg páciensemnek. Tudom, hogy nincs gond, minden vizsgálata azt mutatja, hogy nincs ok aggodalomra(eszébe sincs aggódni, sok éve cukorbeteg, tudja a baját, annak minden ágát - bogát), de van egy rendszer, egy szabály, miszerint elballag és hoz nekem egy orvosi levelet, miszerint tovább írhatom a gyógyszerét, majd visszajön és megkapja a receptet. Minezt pedig három havonként.

- Van gond? - kérdi. Semmi - mondom. Csak ez a szabály. Ha nem így csináljuk, magyarázom(ma ő az ötödik, akinek bölcs nyugalommal regélem a rendszert), akkor jön a biztosítóházas hapsi és büntet -engem. -Nem akar nekem rosszat, ugye?, kérdem. Nem, nem akar. Hagyjam csak a fenébe, megveszi ő a gyógyszert...szabadon, teszi hozzá. (a szabad szó új értelme! ez esetben azt jelenti, hogy teljes árban) Nézem. Patthelyzet nekem. Mi legyen? Na, mi legyen? Felírom a gyógyszert. Holnap veszünk egy perselyt, mondom az asszisztensnőmnek, ebben gyűjtünk a büntetésekre. Gondolom én. A beteg nem így gondolja, ő hajthatatlan. Dehogyis akar ő rosszat nekem, én sem akartam neki rosszat soha, de levélért sem megy, a rendelőbe még csak átjön, de ő már a temető felé nem kerül akkorát, hogy eljusson a kórházig. Ez igaz, hosszú ám a kerülő út neki(ez is új szabály, vezetőségi és önkényes.)

Én sem hagyom magam, csakazértis felírom a gyógyszert, joga van hozzá, magyarázom neki, magamnak. Nem mintha nem tudnánk mindketten, csak néha jól esik kimondani. Jól bizony. Egyébként nyolcvanon túl van, kopottak az ízületei és fütyül a rendszerre. Hát így állunk. Lesz, ami lesz.