Télvége volt, megloccsant február vagy március, nem tudom már. A lelkem valahol nagyon mélyen volt. Ha nem vettem volna észre, ami , ha belegondolok lehetetlen, mert az ember érzi a saját lelkét, akkor a testem figyelmeztetett rá. A gyomrom minduntalan begörcsölt, aztán már a mellkasom is szorított. A dönteni vagy várni mérlegnyelve már rég elhagyta az egyensúly állapotát.
Döntöttem és a döntéstől rögtön megrémültem. Nehéz volt az önként vállalt cél, szinte lehetetlen, de belőlem jött. Valószerűtlen, racionálisan kivitelezhetetlen, vakmerő, de a fair-play játék szabályai szerint az egyetlen lehetséges. Az az állapot, amikor tudod, hogy el KELL jutnod valahova, ahova csak egyetlen út vezet, amit meg kell tenned, de fogalmad sincs, hogyan. Mivel ez az egyetlen út, az egyetlen megoldás, elindulsz. És rövidesen egyedül maradsz a gondolataiddal, az akaratoddal, a hiteddel, viszed magaddal lépésről-lépésre, aztán majd ők visznek téged. A lelkedből gyökerező vágyak meggyőződéssé terebélyesednek, túlnövik a racionalitásod határait. Csak méssz és méssz és csodák történnek veled. Mondhatod úgy is, hogy összejönnek a dolgok. Én szívesebben nevezem csodáknak. Rég nem látott, elfelejtett barátok bukkannak fel, és bár még nem tudod, erősítést hoznak és adnak. Az utolsó léptek akadályai már nem riasztanak vissza - már hiszel a csodákban, a benned levő akarat erejében.
Ha néhányszor megtapasztaltad már a csodát, akaratod erejét, akkor elkezdesz hinni benne. Olyan ez, mint amikor megtanulsz járni. Az első léptek bizonytalanok és minduntalan leülsz, mert így nagyobb a stabilitásod. Ha felállsz, akkor nagyobb a látótered és más szögből is látod a dolgokat. Így van ez a csodákkal is. Vannak, csak észre kell venned őket.
A múlt héten történt: egy ismerősöm segítséget kért tőlem. Kérte vagy én ajánlottam fel, már nem tudom, fontos az, hogy akkor ő volt mélypont alatt. Szinte azonnal rájöttem, hogy nem fog ez nekem menni, képtelen vagyok rá, teljes volt a rövidzárlat, amit a látvány ás a helyzet keltett bennem. Begörcsöltem a gondolattól, hogy meg kell tennem valamit valakiért, amire képtelen vagyok, de azt sem mondhatom, hogy sajnálom. Olyan, mint a megkötözött test tehetetlensége. Én már nagyon nehezen tudok segítséget kérni, de ezúttal elküldtem egy SOS-t. A segítség azonnal jött, hiteles volt, csak továbbítanom kellett.
A konvencionális lét határai között élni kényelmesebb talán, békésebb és nyugodtabb is talán. Talán, talán, talán. Nem tudom. Szerettem volna megtudni, de már az sem világos nekem, hogy mi van a konvencionális lét határain belül. Halványan sejtem, hogy nem az az utópia, amit én valaha beleképzeltem. Életem, a sajátom, fizikai és szellemi dimenzióiban, annyira konvencionális, mint amennyire nem. Ez is egyfajta egyensúly.
A belső hang olyan, mint az anya, aki kilenc hónapon át vár rád, és már akkor a legfontosabb vagy neki, amikor még a világra sem jöttél. Szerencsés ember vagyok: van belső hangom, anyám, hitem az akarat és a csodák valóságában.
Döntöttem és a döntéstől rögtön megrémültem. Nehéz volt az önként vállalt cél, szinte lehetetlen, de belőlem jött. Valószerűtlen, racionálisan kivitelezhetetlen, vakmerő, de a fair-play játék szabályai szerint az egyetlen lehetséges. Az az állapot, amikor tudod, hogy el KELL jutnod valahova, ahova csak egyetlen út vezet, amit meg kell tenned, de fogalmad sincs, hogyan. Mivel ez az egyetlen út, az egyetlen megoldás, elindulsz. És rövidesen egyedül maradsz a gondolataiddal, az akaratoddal, a hiteddel, viszed magaddal lépésről-lépésre, aztán majd ők visznek téged. A lelkedből gyökerező vágyak meggyőződéssé terebélyesednek, túlnövik a racionalitásod határait. Csak méssz és méssz és csodák történnek veled. Mondhatod úgy is, hogy összejönnek a dolgok. Én szívesebben nevezem csodáknak. Rég nem látott, elfelejtett barátok bukkannak fel, és bár még nem tudod, erősítést hoznak és adnak. Az utolsó léptek akadályai már nem riasztanak vissza - már hiszel a csodákban, a benned levő akarat erejében.
Ha néhányszor megtapasztaltad már a csodát, akaratod erejét, akkor elkezdesz hinni benne. Olyan ez, mint amikor megtanulsz járni. Az első léptek bizonytalanok és minduntalan leülsz, mert így nagyobb a stabilitásod. Ha felállsz, akkor nagyobb a látótered és más szögből is látod a dolgokat. Így van ez a csodákkal is. Vannak, csak észre kell venned őket.
A múlt héten történt: egy ismerősöm segítséget kért tőlem. Kérte vagy én ajánlottam fel, már nem tudom, fontos az, hogy akkor ő volt mélypont alatt. Szinte azonnal rájöttem, hogy nem fog ez nekem menni, képtelen vagyok rá, teljes volt a rövidzárlat, amit a látvány ás a helyzet keltett bennem. Begörcsöltem a gondolattól, hogy meg kell tennem valamit valakiért, amire képtelen vagyok, de azt sem mondhatom, hogy sajnálom. Olyan, mint a megkötözött test tehetetlensége. Én már nagyon nehezen tudok segítséget kérni, de ezúttal elküldtem egy SOS-t. A segítség azonnal jött, hiteles volt, csak továbbítanom kellett.
A konvencionális lét határai között élni kényelmesebb talán, békésebb és nyugodtabb is talán. Talán, talán, talán. Nem tudom. Szerettem volna megtudni, de már az sem világos nekem, hogy mi van a konvencionális lét határain belül. Halványan sejtem, hogy nem az az utópia, amit én valaha beleképzeltem. Életem, a sajátom, fizikai és szellemi dimenzióiban, annyira konvencionális, mint amennyire nem. Ez is egyfajta egyensúly.
A belső hang olyan, mint az anya, aki kilenc hónapon át vár rád, és már akkor a legfontosabb vagy neki, amikor még a világra sem jöttél. Szerencsés ember vagyok: van belső hangom, anyám, hitem az akarat és a csodák valóságában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése