Halottak napján nem szoktam a temetőbe menni, gyertyát gyújtani sem. Rendhagyó volt a tegnap esti temetői séta. Zalán tartotta a hagyományt én meg örültem, hogy meghosszabbíthatom a vele töltött órákat és elkísértem.
Családi kripta - nagyon morbid. Morbidabb, mint a tömbházlakás. Ott porlik sok ősöm, akik életükben így vagy úgy kapcsolatban álltak egymással. Nagyapám szerzeménye.
Nem járok világítani, mert nem jelent nekem semmit. Nem jelent semmit a tény, hogy virágot viszek, meggyújtom a gyertyát és emlékezem. Én nem így emlékezem. Mit mondhatnék emlék gyanánt? Ott bent van a lényem-énem egy része? és itt állok én, a rácson kívül, genetikailag lekódolva? Viszem tovább magamban őket? Itt élnek bennem, a mozdulataimban, gondolataimban, vonásaimban? Akkor hát mire emlékeznék, ha folytatásuk vagyok? Élték a saját életük...szinte naponta eszembe jut egyikük másikuk, benne voltak az életemben, belém vésődtek. Nincs más, mire emlékeznem.
Nem szeretném, ha ide temetnének. Itthon szoktunk beszélni arról, ki milyen temetést szeretne. A halál nem morbid, az élet velejárója. Ha rendben van az életünk, rendben lesz a halálunk is.
Az életünkben sok mindent elfogadunk és sok kompromisszumot kötünk. Végigjárjuk a stációkat, mindenki a maga módján. Tévedünk, kiigazítjuk, remélünk,lelkesedünk, elfogadunk, felbukunk és felállunk vagy ott maradunk, térden. Aztán bűneink bocsánatáért szól a fohász, bűnökért, amiket talán el sem követtünk. Utolsó kenet, utolsó gyónás....vajon miért könnyebb, mint az önmagunkkal folytatott párbeszéd, megbékülés?
Kellemes idő van és kellemes a fiammal beszélgetni. Kifele jó belekarolni, mellette lépkedni. Igen, erre a napra kellemes lesz visszaemlékezni.
Családi kripta - nagyon morbid. Morbidabb, mint a tömbházlakás. Ott porlik sok ősöm, akik életükben így vagy úgy kapcsolatban álltak egymással. Nagyapám szerzeménye.
Nem járok világítani, mert nem jelent nekem semmit. Nem jelent semmit a tény, hogy virágot viszek, meggyújtom a gyertyát és emlékezem. Én nem így emlékezem. Mit mondhatnék emlék gyanánt? Ott bent van a lényem-énem egy része? és itt állok én, a rácson kívül, genetikailag lekódolva? Viszem tovább magamban őket? Itt élnek bennem, a mozdulataimban, gondolataimban, vonásaimban? Akkor hát mire emlékeznék, ha folytatásuk vagyok? Élték a saját életük...szinte naponta eszembe jut egyikük másikuk, benne voltak az életemben, belém vésődtek. Nincs más, mire emlékeznem.
Nem szeretném, ha ide temetnének. Itthon szoktunk beszélni arról, ki milyen temetést szeretne. A halál nem morbid, az élet velejárója. Ha rendben van az életünk, rendben lesz a halálunk is.
Az életünkben sok mindent elfogadunk és sok kompromisszumot kötünk. Végigjárjuk a stációkat, mindenki a maga módján. Tévedünk, kiigazítjuk, remélünk,lelkesedünk, elfogadunk, felbukunk és felállunk vagy ott maradunk, térden. Aztán bűneink bocsánatáért szól a fohász, bűnökért, amiket talán el sem követtünk. Utolsó kenet, utolsó gyónás....vajon miért könnyebb, mint az önmagunkkal folytatott párbeszéd, megbékülés?
Kellemes idő van és kellemes a fiammal beszélgetni. Kifele jó belekarolni, mellette lépkedni. Igen, erre a napra kellemes lesz visszaemlékezni.
1 megjegyzés:
Megcsokoltam szememmel, tagjaimmal ezt a vilagot; szivembe zartam szamtalan alakban; nappalait es ejszakait elarasztottam gondolatokkal, mig aztan a vilag es az eletem eggye lett - es szeretem az eletemet, mert szeretem az egi fenyesseget, mely annyira osszenott velem.
Ha e vilagot elhagyni eppen olyan valosag, mint szeretni, akkor kell jelentosegenek lenni, ha talalkozunk az elettel, s ha elvalunk tole.
Ha ez a szeretet a halalban megcsalatnek, akkor az amitas rakfeneje mindent kikezdene, es a csillagok osszezsugorodnanak es megfeketednenek.
Tagore
Megjegyzés küldése