Fura ez az állapot. Pincetető. Kapuról, kapura, aztán fel a legmagasabb pontra. Tekintetem körbejár és belebotlik a hegyekbe, amik körülvesznek, körülzárnak. Mit keresek itt? Korai gyermekkorom örök kérdése, amire mindmáig nem tudom a választ. A kérdés maradt. A válasz késik. Nem voltam és nem vagyok lelkes hazafi. Sokszor fojtogat a bezártság. Mondhatnám, hogy ez a hazám, itt vannak a gyökereim, a népem. Ez mind igaz, de nem ezért vagyok itt. Ez is igaz. A munkám az emberekhez köt, rajtuk keresztül pedig a mindenséghez. De nem ezért vagyok itt.
Körülvesznek a hegyek, bezárnak. A hegyek lábánál egy-egy település, végek. Végvidék. Az volt, az maradt. Az "itt megállt az élet" érzése. Az"itt soha nem történik semmi" érzése.
Mozdulok körbe-körbe a tengelyem körül...hegyek, behatárolt szabadságunk. Miért maradtam itt? Itthon? Miért nem tudtam elmenni? És ha elmentem, miért jöttem vissza? Van ennek oka, sorolhatnám, de egyik sem a valódi. A válasz késik, nem tudom.
Bizony, szűk itt a tér, szűk itt a haza. Szűkek a gondolatok és az álmok, a tettek is. Belebotlanak a hegyekbe.
Mondtam neked, itt maradok még valameddig. Máshol talán tágabb, több a fény és nem zárnak be a hegyek. Néha csábító a szabadság illúziója. Amíg rá nem jössz, hogy a valódi szabadság belülről jön.
Máshol talán nagyobb a nyüzsgés, pezsgőbb az élet. Szélesebb és derűsebb a mosoly, vidámabb a nevetés, nyitottabb az elme. Igen, ez valóban csábít, indulásra késztet. Még nem jött el az ideje. Ha eljön majd, akkor szedem a batyum és indulok. Addig maradnak a hegyek, az ötszáz éves tölgyek, elődeink temetői, a kilátástalanság kihívása. Talán ezért is vagyok itt: fura, de úgy érzem, hogy maradnom kell, amíg él még az a generáció, amelyik imádkozott értem hajdanán, amikor nagyon beteg és gyenge voltam. Kérés nélkül tette, lelkéből, szeretetéből. A szeretet ereje - fura, de lehet, hogy ez tart itt. Néha fogom a batyum és megyek - oda, ahol nagyobb a nyüzsgés és pezsgőbb az élet, szélesebb a mosoly, vidámabb a nevetés, nyitottabb az elme. Jól érzem magam, érzem a lüktetést és hozom magamban vissza, feltöltődöm belőle. A kérdés viszont marad és a válasz késik.
Körülvesznek a hegyek, bezárnak. A hegyek lábánál egy-egy település, végek. Végvidék. Az volt, az maradt. Az "itt megállt az élet" érzése. Az"itt soha nem történik semmi" érzése.
Mozdulok körbe-körbe a tengelyem körül...hegyek, behatárolt szabadságunk. Miért maradtam itt? Itthon? Miért nem tudtam elmenni? És ha elmentem, miért jöttem vissza? Van ennek oka, sorolhatnám, de egyik sem a valódi. A válasz késik, nem tudom.
Bizony, szűk itt a tér, szűk itt a haza. Szűkek a gondolatok és az álmok, a tettek is. Belebotlanak a hegyekbe.
Mondtam neked, itt maradok még valameddig. Máshol talán tágabb, több a fény és nem zárnak be a hegyek. Néha csábító a szabadság illúziója. Amíg rá nem jössz, hogy a valódi szabadság belülről jön.
Máshol talán nagyobb a nyüzsgés, pezsgőbb az élet. Szélesebb és derűsebb a mosoly, vidámabb a nevetés, nyitottabb az elme. Igen, ez valóban csábít, indulásra késztet. Még nem jött el az ideje. Ha eljön majd, akkor szedem a batyum és indulok. Addig maradnak a hegyek, az ötszáz éves tölgyek, elődeink temetői, a kilátástalanság kihívása. Talán ezért is vagyok itt: fura, de úgy érzem, hogy maradnom kell, amíg él még az a generáció, amelyik imádkozott értem hajdanán, amikor nagyon beteg és gyenge voltam. Kérés nélkül tette, lelkéből, szeretetéből. A szeretet ereje - fura, de lehet, hogy ez tart itt. Néha fogom a batyum és megyek - oda, ahol nagyobb a nyüzsgés és pezsgőbb az élet, szélesebb a mosoly, vidámabb a nevetés, nyitottabb az elme. Jól érzem magam, érzem a lüktetést és hozom magamban vissza, feltöltődöm belőle. A kérdés viszont marad és a válasz késik.
2 megjegyzés:
Megjegyzés küldése