Vajon milyen voltam és vagyok, mint anya? Azon kívül, hogy néha zakkant, néha teleholdas.
Nem tudom. Szeretnék kilépni önmagamból és mint mozivásznon a filmet, megnézni az egészet..
Szüleim pontos menetrend szerint éltek, minden napnak megvolt a maga szép rendje. Fél négykor ebéd, apám elmeséli a napját, aminek ő a főhőse, mi hallgatjuk. A levest meg kell enni, mert szükséges és egészséges. A spenótot is- nem szeretem- nem baj-ha nem eszem meg, akkor baj lesz, majd ő megeteti velem- tudom, hogy nem teszi meg, de elképzelem és potyognak a könnyeim, sajnálom magam. Anyám meg sem mukkan, csalafintán morzézik: türelem, megoldja majd a spenótproblémát, egy kis türelem és ne pofázzak apámnak jogokról meg egyéb eszement dolgokról. Ebéd után főzött, mosogatott, vacsora és véget ért a nap.
Karácsony- együtt a család, amióta csak megszülettem. Előtte disznóvágás, utálom. Megtehetem, nem kell segítenem anyám érti, hogy ilyen dolgokra nem lehet kényszeríteni az embert. Megúszom.
Az én anyám egy bölcs. Nincsenek elvei. Nem tartotta fontosnak, hogy olyan dolgokra tanítson, amik egyáltalán nem érdekeltek így maradt a töltött káposzta és a tiszta húsleves az ő dolga ma is. Amikor tizennégy évesen elmentem, sírt. Pedig elég gyakran hazajártam az első években. Dacos, öntörvényű kamasz és fiatalkoromban nem játszott túl nagy szerepet- akkori életem jámbor mellékfigurája volt. Nem adott életre szóló nagy tanácsokat, nem nevelt, ott volt.
Tizennégy évesen önállósítottam magam, ennek félreérthetetlen jeléül levágattam a hosszú hajam. 20 évesen férjhez mentem, 40 előtt elváltam. Életemnek nem volt pontos menetrendje..
A gyereknevelést jól szerettem volna csinálni. Startból elszúrtam elsőszülött fiam az első három évét a szüleim házában, mindig-más nevelővel élte. Hétvégenként hazajöttem, hogy el ne felejtsen. 600 km ide- 600 vissza. A fiamnak én voltam az Ildi jön- Ildi megy, soha nem szólított anyának. Amikor szinte 24 vajúdás után megszületett, én elájultam, aztán amire én magamhoz tértem, őt elvitték. Szerintem ez a csiki-csuki állapot végigkísérte a kapcsolatunkat, szerinte nem. A nyakamban szerette, ott hurcolásztam mindenhova, mindaddig, amíg le nem nőtt a földre.
A házasságom? Nem tudom. Nem működött. Állítólag, mert nem volt pongyolám és házi papucsom. Most sincs. Dacos voltam és öntörvényű- génjeimben hoztam. Akkor még nem tudtam, hogy ez is lehet a gondok forrása. Nem mondta senki. Amikor nem bírtam tovább, elváltam.
Akkor már volt Zalán is. A gondviselés küldte. Pszichiátria szakvizsgára készültem, amikor megfogant- és én rögtön lemondtam a vizsgát. Ezúttal nem akartam kihagyni az első három évet. Jókor jött- nem lennék jó pszichiáter, az biztos.
Ő egy egészen más világ, jóanyám vonala. Őt a csípőmön hordtam, szívmagasságban, ő ott szerette.
Felnőttek, elmennek. Néha hazajönnek.
Nem tudom, hogy milyen anya voltam, vagyok.
Ha újra kezdhetném? Nem tudom.. Értelmetlen. Mert nem kezdhetem újra. A fiúk felnőttek.
Nem tudom. Szeretnék kilépni önmagamból és mint mozivásznon a filmet, megnézni az egészet..
Szüleim pontos menetrend szerint éltek, minden napnak megvolt a maga szép rendje. Fél négykor ebéd, apám elmeséli a napját, aminek ő a főhőse, mi hallgatjuk. A levest meg kell enni, mert szükséges és egészséges. A spenótot is- nem szeretem- nem baj-ha nem eszem meg, akkor baj lesz, majd ő megeteti velem- tudom, hogy nem teszi meg, de elképzelem és potyognak a könnyeim, sajnálom magam. Anyám meg sem mukkan, csalafintán morzézik: türelem, megoldja majd a spenótproblémát, egy kis türelem és ne pofázzak apámnak jogokról meg egyéb eszement dolgokról. Ebéd után főzött, mosogatott, vacsora és véget ért a nap.
Karácsony- együtt a család, amióta csak megszülettem. Előtte disznóvágás, utálom. Megtehetem, nem kell segítenem anyám érti, hogy ilyen dolgokra nem lehet kényszeríteni az embert. Megúszom.
Az én anyám egy bölcs. Nincsenek elvei. Nem tartotta fontosnak, hogy olyan dolgokra tanítson, amik egyáltalán nem érdekeltek így maradt a töltött káposzta és a tiszta húsleves az ő dolga ma is. Amikor tizennégy évesen elmentem, sírt. Pedig elég gyakran hazajártam az első években. Dacos, öntörvényű kamasz és fiatalkoromban nem játszott túl nagy szerepet- akkori életem jámbor mellékfigurája volt. Nem adott életre szóló nagy tanácsokat, nem nevelt, ott volt.
Tizennégy évesen önállósítottam magam, ennek félreérthetetlen jeléül levágattam a hosszú hajam. 20 évesen férjhez mentem, 40 előtt elváltam. Életemnek nem volt pontos menetrendje..
A gyereknevelést jól szerettem volna csinálni. Startból elszúrtam elsőszülött fiam az első három évét a szüleim házában, mindig-más nevelővel élte. Hétvégenként hazajöttem, hogy el ne felejtsen. 600 km ide- 600 vissza. A fiamnak én voltam az Ildi jön- Ildi megy, soha nem szólított anyának. Amikor szinte 24 vajúdás után megszületett, én elájultam, aztán amire én magamhoz tértem, őt elvitték. Szerintem ez a csiki-csuki állapot végigkísérte a kapcsolatunkat, szerinte nem. A nyakamban szerette, ott hurcolásztam mindenhova, mindaddig, amíg le nem nőtt a földre.
A házasságom? Nem tudom. Nem működött. Állítólag, mert nem volt pongyolám és házi papucsom. Most sincs. Dacos voltam és öntörvényű- génjeimben hoztam. Akkor még nem tudtam, hogy ez is lehet a gondok forrása. Nem mondta senki. Amikor nem bírtam tovább, elváltam.
Akkor már volt Zalán is. A gondviselés küldte. Pszichiátria szakvizsgára készültem, amikor megfogant- és én rögtön lemondtam a vizsgát. Ezúttal nem akartam kihagyni az első három évet. Jókor jött- nem lennék jó pszichiáter, az biztos.
Ő egy egészen más világ, jóanyám vonala. Őt a csípőmön hordtam, szívmagasságban, ő ott szerette.
Felnőttek, elmennek. Néha hazajönnek.
Nem tudom, hogy milyen anya voltam, vagyok.
Ha újra kezdhetném? Nem tudom.. Értelmetlen. Mert nem kezdhetem újra. A fiúk felnőttek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése