Veronka

Vannak dolgok, amiket nem tudok az agyamba vésni. Mint például azt, hogy milyen üzemanyag jár az autómba. Állok a kútnál, és nem tudom. Ólommentes?-hangzik a segítő kérdés. Lehet, de fogalmam nincs, vallom be. Diesel, dönti el, de hogy hányas? Rábízom, addig keresek egy jázminillatú gekkót.

Mi a paszuly, kedveskéim? -tette fel a kérdést Ilka, anno domine, és csend lett az osztályban. Én meg arra gondoltam, hogy miért nem bab, vagy akármi, miért éppen paszuly, és hogy ez egy olyan kérdés, amire nem is lehet válaszolni. Ezért a csend.

Mi a paszuly, kedveském?-kérdeztem mélyen magamban, amikor Veronka belépett a rendelőbe. Aztán csodában reménykedve, rámosolyogtam:- jól van, ugye? (hülye kérdés, nyugtáztam magamban, ha jól lenne, akkor nem ide jönne - bár igazán megtehetné, álmodoztam tovább, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer jól érezze magát, csak egyetlen óráig, valameddig, a kedvemért, a családja kedvéért, valakiért, valamiért...) Nem, Veronka nincs jól. Azóta nincs jól, amióta férjhez ment. A férjéhez. Akkor sem szerette, most sem szereti, sohasem szerette. A férjével együtt jött a betegség is. A betegségek. Sok-sok betegség. Ahogy születtek a gyerekek, úgy lett Veronka egyre betegebb. Gyógyíthatatlan.

Nézzük egymást. Ő engem, én őt. Hagyom neki az első lépést, ő nekem. Hallgatunk - jó lenne egy kis zene. Meg kellene szólalni, feszít a tehetetlenség.

Mosoly és - Mi a gond?, kérdem. Veronka felveszi a mártírarcát. Értem, mondom, és tényleg értem. Zsákutca a javából. Gyógyíthatatlan patológia. Veronka mondja a tüneteit, hibátlanul felmondja, mint diák a vizsgán. Nem, nem a régiek, ezek újak, vadiúj tünetek. Kíválóra bebiflázva. Néha egy - egy kérdés felém, vajon tudom az anyagot? Vizsgázom - igen, Veronka vizsgáztat engem. A saját patológiájából. Rendben. Szeretek játszani, szeretem a kihívásokat, kedves Veronka.

Válaszolok és elmondom, hogy a tünetei nem patológiásak, mert a tudomány legmaibb állása szerint, senki nem tünetmentes. Mert a tünetmentesség jelentené a patológiát. Mert az ember benne él a környezetében, a nagy univerzumban, mondom. És ahogy változik az univerzum, úgy változik az ember, az egyén, az individum. Érti Veronka? Na, lássuk csak: az egyik gyerek elköltözött otthonról, felnőtt, a férje is csak ritkán jön haza, egyre ritkábban (inkább dolgozik reggeltől - estig, estétől - reggelig), telehold van meg hirtelen lehűlés, húsz foknyi.....megannyi tünet és fájdalom. Érti, Veronka? Nem, nem írok több gyógyszert, tudja Veronka, mert az ember együtt változik az univerzummal. És a gyerekeinek sincs kutyabajuk, anyajegye is van minden embernek és az orrfolyás is természetes ebben a szeles időben. Érti, Veronka? A férje, igen, volt itt, épp a tegnap, jól van ő is, igen, a vérnyomása is, a szíve is, a vércukra is. Igen, egyedül volt itt, nézze csak ide van beírva. Érti, Veronka?

Érti. Ma nincs játszma. Itt és most nincs játszma. Az én felelősségemre.