Néhány napja ötlött fel bennem, hogy jógázni kellene, hatha-jóga lenne jó. Valamikor még tettem, a régmúlt időkben. Nem holmi megvilágosodási, léleküdvözítő szándékkal, hanem, mert a kilóimból akartam lefaragni. Akkor ez volt a cél és sikerült. Most nincs bajom a testsúlyommal, a külsőmmel sincs, elmém csiszolására sem szántam el magam. Akkor hát miért a hatha-jóga? Mi az ok vagy mi a cél? Dolgok nem történnek ok vagy cél nélkül és ez érvényes a gondolatokra is. Valami, amit nem szeretek magamon vagy magamban, mint hajdanán. Valami, amin nagyon változtatni kell. Mi az, amit nem szeretek magamon vagy magamban?
Nem szeretem, például, ha sajnálnak - azt sem, ha más teszi, azt sem, ha én sajnálom magam. Nem szeretek szánalmas, gyenge, elesett lenni. Nagyanyám paraszti vére vagy nagyapám nemesi vonala? Egyik vagy másik - vagy mindkettő. Lényegtelen, mondanám, de nem az. A genetikai háttér nagyon is lényeges.
Nem szeretem a fájdalmat, a szenvedést sem. Sem a testit, sem a lelkit. Erre sem születtem. Volt belőle? Volt. Egyikből is másikból is. Elneveztem kihívásnak, ténynek, sorsnak, gondolván, hogy ha nevet adok neki, könnyebben tudok bánni vele. Rájöttem, hogy hamis az elmélet, mert a fájdalom, az nem sors, nem is kihívás, hanem állapot, aminek az ok kezelése a megoldása.
Nem szeretem a tehetetlenséget sem, az érzést, ami elkerülhetetlenül szembevigyorog, ha már kellőképpen leértékeltem önmagam, valamint azt az állapotot sem, amikor a tudat nincs sehol, amikor veszendőbe megy az akarat, kárvallottá a próbálkozás. Volt belőle? Volt.
Begörcsölök, ha nem járhatom az utamat, a sajátomat. Azt járom? Azt.
Nem szeretem a be nem tartott ígéreteket, így nem szeretek csalódni sem. Volt belőle? Volt.
És, azt hiszem, hogy nem szeretem egyedül sem. Nem tudom. Ez valami új az életemben. De mégsem: akkor is egyedül voltam, amikor hatha-jógázni kezdtem fogyás céljából. Megvan, kacsintok önmagamra, rend lett a káoszban. Keresd a kérdést, hogy megtaláld a választ! És még a könyvet sem kell előkutatnom, mert pontosan emlékszem a gyakorlatokra. Kihívás? Kihívás. Az én életem? Az ám, egyedül az enyém. Menni fog!
Nem szeretem, például, ha sajnálnak - azt sem, ha más teszi, azt sem, ha én sajnálom magam. Nem szeretek szánalmas, gyenge, elesett lenni. Nagyanyám paraszti vére vagy nagyapám nemesi vonala? Egyik vagy másik - vagy mindkettő. Lényegtelen, mondanám, de nem az. A genetikai háttér nagyon is lényeges.
Nem szeretem a fájdalmat, a szenvedést sem. Sem a testit, sem a lelkit. Erre sem születtem. Volt belőle? Volt. Egyikből is másikból is. Elneveztem kihívásnak, ténynek, sorsnak, gondolván, hogy ha nevet adok neki, könnyebben tudok bánni vele. Rájöttem, hogy hamis az elmélet, mert a fájdalom, az nem sors, nem is kihívás, hanem állapot, aminek az ok kezelése a megoldása.
Nem szeretem a tehetetlenséget sem, az érzést, ami elkerülhetetlenül szembevigyorog, ha már kellőképpen leértékeltem önmagam, valamint azt az állapotot sem, amikor a tudat nincs sehol, amikor veszendőbe megy az akarat, kárvallottá a próbálkozás. Volt belőle? Volt.
Begörcsölök, ha nem járhatom az utamat, a sajátomat. Azt járom? Azt.
Nem szeretem a be nem tartott ígéreteket, így nem szeretek csalódni sem. Volt belőle? Volt.
És, azt hiszem, hogy nem szeretem egyedül sem. Nem tudom. Ez valami új az életemben. De mégsem: akkor is egyedül voltam, amikor hatha-jógázni kezdtem fogyás céljából. Megvan, kacsintok önmagamra, rend lett a káoszban. Keresd a kérdést, hogy megtaláld a választ! És még a könyvet sem kell előkutatnom, mert pontosan emlékszem a gyakorlatokra. Kihívás? Kihívás. Az én életem? Az ám, egyedül az enyém. Menni fog!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése